Schilling Rogér

Előszó

Ciszterci öregdiákok, ha összejönnek, s felidézik hajdanvolt ifjúságuk világát, emlékezéseik középpontjába hamarosan egykori tanáraik kerülnek. Ezek rég porladó teste ott marad ugyan a temetők néma földjében, de szellemük, egyéniségük olyan erővel elevenedik meg, hogy a rájuk emlékezők nemcsak hangjukat vélik fülükbe csengeni, hanem szinte kézzelfogható közelségben érzik a valamikori fehér-fekete reverendák suhogását is. Egymást elsodorva, mint a tetszhalottak támadnak föl a feledés homályából a diákévek örömei-bánatai, s a mindent megszépítő messzeség bűvöletében az immár deresedő fejű hajdani kamaszok szelíd mosollyal bocsátják meg hajdani tanáraiknak emberi gyöngeségeiket is, mégha annak idején tévedéseik, esendőségeik olykor fájó sebet ütöttek is az ifjú szívekben.
De vannak olyan tanárok is, akikre emlékezve nem tódulnak, bukkannak elő egymás után különböző diákcsínyek, megmosolyogtató, immár anekdotává vált humoros történetek vagy olykor éppen éretlen, meggondolatlan tiszteletlenségek. Pedig az ilyen tanárok alakja sem tűnt tova nyomtalanul, hanem mindmáig ott áll a volt tanítványok előtt, sőt talán szívük legmélyén él. S ilyenkor az öregdiákok mesélő kedve elakad, ám révedező szemük elárulja, hogy lelkük valahol a múltban kalandozik. Mert ezekhez a tanárokhoz nem egy-egy ködbevesző esemény emléke fűzi őket, hanem valami más, sokkal mélyebb kapcsolat. Vissza