Előszó
Schéner Mihály megtartó-megváltó művészete
Ha a most nyolcvankettedik évében járó ezerarcú és örökifjú mester pályáját mindössze két szóval kellene jellemeznem, Huzinga homo ludensét választanám....
Tovább
Előszó
Schéner Mihály megtartó-megváltó művészete
Ha a most nyolcvankettedik évében járó ezerarcú és örökifjú mester pályáját mindössze két szóval kellene jellemeznem, Huzinga homo ludensét választanám. „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni?" Mintha Schéner Mihály képei is azt kérdeznék, amit Kosztolányi. De gondolhatunk a keserűségét oly gyakran játékba fojtó József Attilára is: „jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!". Minden Schéner-kép jelképes kéznyújtás felénk, szeretet sugárzik belőlük, föltételezik bennünk a jót, a nyitottságot. Kezei, „kézkivirágzásai" létszimbólumok, melyek egyszerre tükrözik az emberi természet szent és démoni oldalát, sorsunk eredendő kettősségeit. Virágai a tisztaság, a szépre figyelés, a jó akarásának szimbólumai. A művész legszívesebben minden nap Florália-ünnepet tartana - a viráguralom világuralmát várva. Még cipői is antropomorfizálódnak: a játékos ötleten túl hajdani viselőiknek is emléket állítanak. A cipő is ember, miként van Gogh bakancsai is azok.
Minden nagy művészet a helyit, a lokálist emeli egyetemessé, s nem úgy akar európaivá válni, hogy a szülőföldjét és magyarságát megtagadja. Schéner a folklórt, a gyermekkorban látott népi mesterségek motívumkincsét az európai kultúra jelképeivel ötvözi, a klasszikus modern az ősivel és archaikussal keveredik. Népi ihletettségű bábos, mézeskalácsos figurái, huszárjai, a naiv művészet világát is idéző Szent Istvánjai a legtermészetesebb módon keverednek a 20. századi modernitás szemléletével és formai eszközeivel. Alkotói módszere nem realista, de nem is absztrakt. Nem tükröz és ábrázol, a történelemre közvetlenül nem utal, mégsem mondhatjuk, hogy sterilen elvont. „Expresszív-szürrealista" (önmagát nevezi így) munkáinak mitikus ősképei és archetípusai olyan világot idéznek, melyről a 21. század embere jóformán meg is feledkezett. Ám az idők mélységéből föltörő, a természeti erők megmunkálta formák valami sértetlen egészre emlékeztetnek, amiben még benne van az emberi lét hevessége, eksztázisa, sűrűsége.
Vissza