Schéner Mihály 151 rajza

Előszó

Schéner Mihály mindmostanáig megtévesztette nézőit. Már akit tudott. Elhitette: ő csakis a játék mestere, a mese tárggyá alakítója, gyermekek kedvence - a világ szépségeinek emlékezetbe idézője. Még ördögei is pajkos kéjencek, pénzeszsákok, szőrösszívű furcsaságok. Művei gyönyörködtetésre születnek, a szellem ünnepi pillanatai. Csakhogy akik olvasták aforizmáit, hallgathatták okfejtéseit, tudhatták, hogy ez a gyönyörködtetést varázsló mester legelsősorban önmaga megfékezésének, elhallgattatásának, ördögvisszaparancsolásának művésze. Aki játékait látta, mindjárt érezte: nagy művésszel áll szemben. És soha sem kérdezte meg senki: a huszadik században ennyire hitelesen lehetne csak játszani. Mert érezhették: mindez a jéghegy csúcsa. Épp ezért elfogadta: ez van, ennyi, köszönet érte.
De nézzük politikusan: Schéner ellenében tartott legtovább „az ötvenes évek"; elég volt neki, küzdelemnek, elfogadtatni imígyen játékos arcát, a filozófust meg sem kísérelhette. Pedig amögött ott áll a huszadik század minden keserves tapasztalata és egy nagyon művelt és szuggesztív személyiség szellemképe, Baránszky Jób László sugallata. A játék a pokolból, a pokol ellenében virágzott ki életművében rengeteg szenvedés és óriási műveltség ötvözeteként. Érdekes módon a politikai rendszerváltás először a mesélőkedv eufóriáját hozta, műfaj bővítéssel (filmekben szereplőként-inspirálóként való részvétellel), és csak utóbb, személyes rezignációja erősödésével érezte, hogy - lesz ami lesz - kifordítja belső pokoli világát is.
Ha a rajzok létrejöttének életrajzi körülményeit kellene leírnom, (és ezt is le kell írnom, mert a remekművek születése mindig magával hozza a maga legendáját) egy sötét decembervégi estébe hajló délutánra emlékezem, amikor elém tett a lámpa fényénél műterme sarkában vagy kétszáz rajzot. A hideg télben a megelőző hosszú, forró nyár, 1992 hat hetének termékét. Békéscsabán, elvonultan szenvedte végig. Hurcolta magával utazgatva, javította-változtatta, »ellette« az újabb darabokat. Hangjában némi mentegetőzéssel, depressziójára hivatkozva, de szemében csillogó öntudattal, mintha mondaná: látod, ezt csináltam, ez is bennem van. Pedig épp akkor személyes csillaga a siker magasában állt, hetvenedik születésnapja országos ünneplésbe ment át. Csakhogy ő ezt az országot, immár az ő személyes országát is esendőnek érezte. Maszkok - mondja, majd félig dadogva folytatja: - tudod, egyszerre: a maszkok előtt, között és mögött... ezekben az emberekben (emberekben?) semmi küzdelem, tehetetlenek, már ellenfeleik sincsenek... valahogy... olyan... üresek. Maszkok közötti - ilyesmi címet is adnék nekik. Vissza