Szívrehulló kő

Előszó

Részlet a könyvből:

Az udvar közepén nyomtatás alá ágyazták a rozsot. Csépléskor külön rakták, nem került az osztagba, hogy a kévék épségben maradjanak és felhasználhassák a pajtatető javításához. Két-három évenkint foldozgatni kellett a zsúpot. Vendel minden tavasszal megfogadta, hogy zsindelyt rakat a pajtára, volt úgy, hogy már a számadást is megcsináltatta az áccsal, tavaly kiváltkép már a gerendának való fát is félretette, de másra kellett a pénz, nem futotta belőle zsindelyre.
- Majd jövőre - mondogatta Vendel, Rúzsa, a felesége bólogatott, mint aki azt gondolja: „Beszélj, beszélj, úgy lesz, ahogyan anyád megparancsolja".
Fogta az ember a kötőfék szárat és a kiteregetett gabonán lassan jártatta körben a szürkéket. Nem hiába tartja a közmondás, hogy „nyomtató lónak nincs bekötve a szája", de Csillag, amelyik a jászol előtt is falánkabbnak mutatkozott, nem győzött lehajolni, vastagon harapott a rozsból, még pedig a kalászos feléből. Az ember darabig tűrte, akkor rásuhintott a bütyökre kötözött kócostorral.
- Csillag! A fene essék a vékonyodba...
Ruzsa, favellával a kezében, forgatta az elegendően kitaposott részeket, ránézett a lóra, nevetett:
- Van esze a Csillagnak, abrakol is mindjárt. Vendel, aki ráfajzott anyjára, a fukarságáról híres „Ember Kati"-ra, olyanféle nótát fújt, mint amaz szokott:
- Csak .nevesd! Félsütő lisztnek elég volna, amennyit megevett.
Nem azért asszony az asszony, hogy befogja a száját, nyitaná is, mondaná a magáét, de akkor a gangon sírni kezdett a kislány. Csendes, meg-megszakadó sírás volt ez, nyugtalanította Ruzsát, mert az elmúlt éjszaka is hallotta nehéz lélekzését, reggelre kiverte arcát a tüzesség, el se akarta fogadni a mellét, addig se szopott, amíg a rövid Miatyánkot végigmondta. Bánja is ő a Csillagot, a rozsot, ledobja a favellát, fut a ház felé. Vissza