Szökőélet

Előszó

Részlet:

"Társak Hava
SZABAD LÉLEK, MAGYARNAK SZÁMKIVETVE
Nincs az a hétpróbás besúgó, ügyész, vagy más efféle, aki ki tudná belőlem szedni ezt a vallomást. József Attila nem kér ilyesmire, de emléke előtt színvallásra kényszerülök. Bizonyára azért van ez így, mert míg az ügyész - bajtársaival egyetemben - a mindenkiben ott rejtőző tyúktolvajlásnyi bűnt akarja halálos ítélettel jutalmazható gaztetté felfújni, a költő mindössze az igazságra kíváncsi. Érzem, Attila szomorú szeme elé csak tiszta szívvel állhatok.
Se semmi
Attila harminckét éves volt, én huszonnégy, amikor majdnem ugyanaz a semmi virított szívünkben. 1937,1968.
Huszonnégy évesen azt éreztem: nincs tovább. Mert rám dűlt a világ! Úgy éreztem, de így is volt. Mert nem sikerült semmi. Se a szerelem, se az írás, se semmi.
A szerelem azért nem, mert... S itt sorolhatnám. Mert már akkor felütötte a fejét az a magatartás, amely mára „a harmadik integrálása'' címén adja el magát; már akkor kezdett nevetséges, érthetetlen, bolond dolog lenni, hogy emberfia asszonyt akarjon, családot. Ráadásul olyan emberként, aki írónak készül. író és család?! Na ne hülyéskedj... Nagyon nevetséges lehettem.
Akkor, úgy látszik, engem sem lehetett szeretni.
Az írással meg azért volt bajom, mert bár eme első esztendők terméséből utóbb, 15-20 év késéssel sok minden megjelent, akkor a szerkesztők (hangadó) többsége elutasított. Például: a debreceni kollégium téli estéin fabrikált (1967-beli) Pázsit csak 1981-ben kapott szót, az Új írásban - végre, Gáli István jóvoltából -, 1983-ban pedig a Körkép szerkesztője vette észre; ha igaz, szerepelni fog a következő (1987-es? 1997 -es?), már kész novellás-kötetemben. E példát azért vagyok kénytelen elővenni, mert egy dolgot azért csak bizonyít: nagyon rossz írás nem lehet. Ám akkor, a hatvanas évek végén, egy-két (leszavazott) szerkesztő kivételével minden fölszentelt irodalmár elutasította, mint szemetet." Vissza