Veréb-dűlő

Előszó

A SZÖKEVÉNY
Kedden este haladtunk át Újhelyen, a mi tanyánkhoz olyan közel, hogy ha az őrmester úr egy óra eltávozást ad, hát haza tudok ugrani. Kérjem, ne kérjem ...? Jó lett volna, mert igen el voltam már tetvesedve. De nem mertem kérni, pihenőt se kaptunk s menetből nincs eltávozás.
A többiek biztattak, hogy ne törődjek vele, lépjek haza, majd utól érem őket valahol, hiszen egész éjszaka csak nem megyünk. Bár nem tudta senki, hogy nem megyünk-e egész éjszaka. Tíz óra felé járhatott, az országút kanyarulatához értünk, innen legközelebb a tanya, három dűlő mindössze. De fordultunk, s ettől kezdve egyre messzebb lett. - Hát én hazamennék a helyedbe - mondta Pap Dani. - Haza én. - Nem folytatta tovább, de éreztem, hogy ő csakugyan hazamenne. S ahogy hallgattunk, mentünk előre, s hogy egyre nehezebb lett az ember vállán a puska meg a zsák, ereztem, hogy Pap Dani is arra gondol, amire én.
Ha hazaugranék, ágyba aludhatnék az éjszaka.
S az asszonnyal - gondolta mellettem Pap, tudtam, hogy ezt gondolja, még a cigarettát is másként szívta.
Másfél év óta voltunk mindketten már szabadság nélkül S a bakancsom talpa lyukas volt, tocsogott szinte belül a decemberi lé. - Hát - mondtam Daninak - én is megpróbálom. A legközelebbi pihenőnél. - S néztünk aggodalmasan magunk elé, hogy mikor lesz itt legközelebb pihenő. Hátha soká lesz ...! Kevesebb az embernek a bátorsága, ha öt kilométert kell visszafelé mennie, mintha kettőt. Leálltam az árok mellé a bakancsom igazítani, lassan elmentek mellettem. Csúszkált, tocsogott mindenki a sárban, az őrvezető úr a sor végéről rámkiáltott: - ne maradj le, te... - S tíz-tizenöt lépésről újra: - jössz már, te lemaradt?! Mindjárt pihenő lesz, akkor igazgasd majd a bakancsod. Igazgattam jó soká, mikor már messze voltak, átléptem az árkon, egy kicsit szaladtam visszafelé, hogy még messzebb legyenek tőlem, aztán átvágtam a szántáson. Vissza