Előszó
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy „népművelő", akit másodszor is lapátra tettek, pedig nagyon szerette a munkáját meg a gyerekeket. És miért? Csak azért, mert létszámstopot rendeltek el, meg túl „magas" volt a fizetése, meg - mit szépítsük? - elérte a nyugdíjkorhatárt. Az senkit sem érdekelt, hogy mindig voltak új ötletei, számtalan vetélkedőt, foglalkozást csinált, sőt a gyerekek is szívesen jártak hozzá.
Mégsem akart(am) ölhetett kézzel ülni... így aztán elhatároztam, hogy meglátogatom a régi kedves kollégáimat, magnóval a kezemben. Ha eddig csak szakmai oldalról ismertem őket, gondjaikat, problémáikat - mint iskolai hálózati könyvtárvezető - , most kíváncsi voltam az emberre is, a gondolataira, a közérzetére. Volt, aki meglepődött: „hogyhogy éppen rám gondoltál?", volt, aki tiltakozott, „mikrofon-frász" jött rá az első öt percben. Előfordult, hogy egy sétatéri padon kellett utólag formába öntenem az illető gondolatait, az is megtörtént, hogy a magnó ördöge megmakacsolta magát. A riportokban igyekeztem megőrizni az egyéni stílust, az élőszó frissességét, időnként pongyolaságát, csak az ismétlődéseket, a megfogalmazásbeli hiányosságokat stilizáltam, finomítottam.
A kiválasztást főként a régi ismeretség, a kollegiális, néha a baráti viszony határozta meg, de az is szempont volt, hogy lehetőleg minden Csongrád megyei településtípus képviseltessék. Néhány kollégával nem sikerült találkoznom (betegség, elfoglaltság vagy egyéb ok miatt) 1997-98-ban, amikor a riportok többsége készült. Ezért, amint reális esélyként merült föl a kötet megjelentetése, őket is felkerestem (összesen öt új interjút készítettem). És akit számtalan beszélgetésben fölemlegettek, aki tanácsaival segítette őket pályájuk indulásakor, aki egyetlenként teljes nevével szerepel, az a nagy tekintélyű könyvtáros szakfelügyelő. A többiek csak keresztnevükkel kerültek be a kötetbe, mivel az egyik kolléganő nem járult hozzá nevének közléséhez. A megyében úgyis tudja mindenki, kikről van szó, másutt meg nincs jelentősége a neveknek. De nem járok messze az igazságtól, ha feltételezem, hogy az ország más részein is hasonló gondokról, problémákról számolnának be a megkérdezettek.
Úgy hiszem, hogy sikerült felvillantanom valamit egy elkötelezett (megszállott?) kultúraközvetítő réteg életérzéséből, gondjaiból. Talán akadnak majd olyanok, akik segítenek optimistábbá hangolni ezt a - majdnem szociológiai - „látleletet".
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal