Hej szinművész...

Előszó

Ez a kis könyvem úgy született meg, hogy 1939-ben az akkori »törvény« leparancsolt a színpadról. 1939. május 31-én játszotttam utoljára. Akkor is, mint előzően sok százszor, felejthetetlen barátom Szőke Szakáll "Vonósnégyes" c. bohózatát játszottam. Amikor legördült a függöny és kimentem a rivalda elé, hogy mégegyszer utoljára megfürödjek a közönség tapssal kifejezett szeretetében, utána a függöny mögött elbőgtem magam. Hiába tapsoltak még azután kitartóan és dübörögve, ütemesen és nevemet kiáltva, nem mentem ki. Nem akartam, hogy engem, akit a közönség annyi éven át kacagva nézett, most drámai szerepben zokogni lásson. Valahogy így érezheti magát a hal, akit a partra dobtak. (Tudom én, hogy »amely«-nek kellett volna írni a halat, de ha már velem hoztam kapcsolatba, hadd érje ez a kis megtiszteltetés.)
Lelki bánatomon kívül az anyagiakra is gondolnom kellett. Miből fogok megélni. Régi szakmámhoz (textilkereskedő segéd voltam) nem térhettem vissza. Így jutottam arra a gondolatra, hogy mint annyi sorstársam abban az időben (néha még valódi írók is) - írok egy könyvet. - Hiszen annyi mulatságos epizód fordult elő életemben, annyi kedves történet, amelynek akaratlan hőse vagy tudatos szerzője voltam, annyi viccet »termeltem« pályafutásom alatt, hogy két könyvrevaló is futotta volna belőle. Nekifogtam és - nem én mondom: az eredmények mutatják - sikerült. Vissza