Sáfrány Imre

Előszó

Társadalmunk átalakulása, forradalmai után művészetünk az 50-es években vívja meg harcait. Nálunk a fiatalok Hídja jelenti a fordulópontot. A folyóirat nevezetes áprilisi számában pl. a Belgrádban élő, Auschwitzot megjárt, a Nyugat versmodelljét eredetien alkalmazó Debreczeni Józsefre hivatkoznak. Ő „kényszerül" elsőként tisztán és játékosan énekelni, mert elsősorban az ő számára volt, már-már a szó szoros értelmében, halálos fejseb a múlt, tehát valóban és nem csak plakátdimenzióban új a jelen és a jövő. Egyáltalán nem véletlen tehát, ha a fiatalok az ő énekéből hallják ki először az emberi individuum hangját. Kérés és cáfolat című, érdemtelenül elfelejtett versében így vélekedik az ének kérdéséről azokban a gátszakadásos években: Ne mondj bennünket „lélek mérnökének" Mondd csak így: költő... Nevezd csak bátran éneknek, ha ének... Krleza 52-es írókongresszusi beszámolójának, mely a nagy fordulat alapszövegének tekinthető, van egy részlete, ahol szintén ezzel a technikai kérdéssel foglalkozik; helyezzük egymás mellé őket, így talán jobban és kisebb helyen tudjuk érzékeltetni azt az erőt, amellyel íróink elrúgták magukat a nagy tanító emlőitől, azt a határozottságot, amellyel elutasították a gépi álnevet, és nem utolsósorban azt a szenvedélyt, amellyel saját emberi problémáik, más szóval, az új felé fordultak: „A »halál mérnökei« - ez Jack London kifejezése - a tábornokok mint hivatásos halálgyárosok fogalmára alkalmazva pontosan fedi is azt, amit ki akar fejezni. Ennek sztálini parafrázisa viszont elvontan idealista. Elviselhető ez a frázis egy pohárköszöntőben, egy banketten mondott rögtönzött üdvözlésben, minthogy így is hangzott el: Uraim, önökre, a lélek mérnökeinek egészségére ürítem poharam, de e pohárköszöntőből egy esztétikai és program jellegű mohamedán Hiszekegy lett egy rendszerben, amelyet nyugodtan nevezhetnénk esztétikai caligulizmusnak." Vissza