Előszó
Valahányszor nyomorgó, öreg írót, művészt láttam, mindig arra gondoltam, milyen üdvös volna egy olyan művészotthon, amely megmentené az ilyen szomorú alakokat a nélkülözéstől és a kolduskenyértől....
Tovább
Előszó
Valahányszor nyomorgó, öreg írót, művészt láttam, mindig arra gondoltam, milyen üdvös volna egy olyan művészotthon, amely megmentené az ilyen szomorú alakokat a nélkülözéstől és a kolduskenyértől. Körülbelül egy olyanforma otthon, amilyen az elaggott kereskedőké a hüvösvölgyi Tárogató-út elején.
Egy hozzám nagyon közel álló ujságíró iróasztala előtt volt alkalmam látni sok nyomorgó írót, művészt. Jónevű írót, ki munkáját nem tudta értékesíteni, ki tárcát hozott, melynek honoráriumát előre kérte, mert még aznap nem evett. (És az altruista újságíró gyakran kifizette a tárcák honoráriumát a saját zsebéből.) jöttek festők, kik egy-egy kis rajzot kináltak megvételre, öreg, megsüketült muzsikus, jött a művészet minden ágához tartozó ember, aki nélkülöz. Szerintem a legszánalomraméltóbb az öregségére nyomorgó író és művész. Mert ezek tudnak a legnehezebben elhelyezkedni, ha a nyomorúság arra késztetné, hogy pályát kell változtatniuk. Talán a legszánalomraméltóbb volt a sok közt, akiket ismertem, Krecsányi Ignác, a budai és temesvári színház egykori igazgatója, ki élete utolsó éveiben dijnokoskodott, nagy nélkülözések közt élt s egymaga ápolta nagybeteg feleségét. Egy véletlen találkozás mély hatással volt rám. A kulturának eme lelkes harcosát, akit ismertem még abból az időből, mikor olyan külsővel birt, mint egy öreg francia márki - kopottan, lesoványodva, beesett szemekkel, görnyedten láttam viszont. Egy csomag volt nála, melyből kenyér és krumpli kandikált ki. Elkértem csomagját azzal, hogy jobban összecsomagoltatom. Bevittem egy fűszerüzletbe és hozzávásárolt fűszerekkel becsempésztem a csomagba néhány bankjegyet, tudva, hogy a nyomorúságában is büszke öregúr senkitől sem fogadott el adományt.
Vissza