Ne késlekedj! Tedd!

Fülszöveg

1926-ban születtem Budapesten. Fiú testvérem megelőzött egy évvel. Általános iskolába a Fehérvári útra jártam. Sok örömet adott a tanulás. Kedves tanáraim és szictér szerzetes hitoktatóim új szépségeket tártak föl előttem. Javaslatukra szüleim olyan középiskolát választottak, ahol rajztudásomat tovább fejleszthettem.
Arra gondoltam, hogy a jövőmet is ezen az úton tudnám folytatni, ezért - miután egy évig előtanulmányokat folytattam Gallé Tibor festőiskolájában - felvételi vizsgát tettem a Képzőművészeti Főiskolán. A vizsga sikerült. Tanulmányaimat azonban keresztbetörte a második világháború. Szörnyű hónapok következtek. Kispesti lakásunkból - ahol nem volt pince - Budára költöztünk nagynénénkhez. De az idegen hadsereg katonái kizavartak minket otthonunkból. Elhagyott villák pincéibe vándoroltunk éhezve, fázva, döglött lovak húsán táplálkozva. Vízhiány miatt a havat használtuk főzésre is. A harcok lecsöndesedése után gondolhattunk csak arra, hogy visszatérünk Kispestre.
Ekkor... Tovább

Fülszöveg

1926-ban születtem Budapesten. Fiú testvérem megelőzött egy évvel. Általános iskolába a Fehérvári útra jártam. Sok örömet adott a tanulás. Kedves tanáraim és szictér szerzetes hitoktatóim új szépségeket tártak föl előttem. Javaslatukra szüleim olyan középiskolát választottak, ahol rajztudásomat tovább fejleszthettem.
Arra gondoltam, hogy a jövőmet is ezen az úton tudnám folytatni, ezért - miután egy évig előtanulmányokat folytattam Gallé Tibor festőiskolájában - felvételi vizsgát tettem a Képzőművészeti Főiskolán. A vizsga sikerült. Tanulmányaimat azonban keresztbetörte a második világháború. Szörnyű hónapok következtek. Kispesti lakásunkból - ahol nem volt pince - Budára költöztünk nagynénénkhez. De az idegen hadsereg katonái kizavartak minket otthonunkból. Elhagyott villák pincéibe vándoroltunk éhezve, fázva, döglött lovak húsán táplálkozva. Vízhiány miatt a havat használtuk főzésre is. A harcok lecsöndesedése után gondolhattunk csak arra, hogy visszatérünk Kispestre.
Ekkor tért haza vőlegény-jelöltem a francia fogságból. Ő jogász és baleseti szakértő volt, elfogadható állása is lett, így gondolhattunk családalapításra. Esküvő után Budára a Városmajorba költöztünk albérletbe. 1949-ben megszületett kislányunk, Krisztina. Hamarosan követte a második kislány, Katalin. Ebben az időben Laci testvérem már kispap volt, és amikor nálunk megszületett a harmadik gyerek, - egy kisfiú, Miklóska -, neki akkor volt a papszentelése és utána az első szentmiséje az Egyetemi Templomban. Nehéz évek következtek! Az aranyos, szép fiúcska szépen növekedett, de azt még ideg- -gyógyász sem tudta megfejteni, hogy mozgásában miért nem történik fejlődés. Az ő kis életének és mindannyiunkak nehéz kálváriája itt kezdett kibontakozni. A római orvoskongresszuson járt idegspecialista főorvos megmondta a valóságot: kisfiúnkon nem lehet segíteni. Olyan súlyos, veleszületett anyagcserezavara van, amin speciális diétával lehet valamit javítani, de meggyógyítani nem!
További életéről, és egyúttal a mi családi életünkről írtam egy kis könyvet ezen a címen: „Ajándék? Elfogadom.!" 42 évig ápoltam. Ebben a könyvben minden nehézséget, kis eredményt és elviselt fájdalmat leírtam. A Jóisten sok kegyelme mentett meg bennünket attól, hogy lázadón vétkeztünk volna az Ő rendelése és akarata ellen. Napi szentmiséim csodálatos ajándékai mindig elhalmoztak találékonysággal, lelki örömökkel, amit beteg kisfiúnknak nagyon nehéz életében adni tudtunk! Leányaim figyelmes, játékos szeretete, az édesapu zenei tudása, mindannyiunk végtelen, szerető türelme megszentelte e nagy keresztet!
A kereszt hordozása tovább nehezedett, amikor a jó édesapa és férjem agyembóliában egy hét után meghalt. Ettől kezdve már csonka családdal küzdöttük tovább életünket Miklós-ka 1995-ben bekövetkezett haláláig.
Hat unokám és egy dédunokám nagy szeretettel emlékezünk rá! Hiányoznának az emlékek, amit együtt töltöttünk, belenyugodva a mi drága Istenünk szent akaratába! Vissza