Tempus

Előszó

Részlet a könyvből:
"A Lővérekre rálehelte sorvasztó csókját az ősz. Csodálatos színekben pompáztak a fák és az utak. A Város zajos kedvével elrohant a síró őszi szél. Ráterpeszkedett lomha szárnyával a villákra a köd, mint nehéz bánat a lélekre. Arany fákról arany levelek hulltak alá. Arany lett az út, zörgő színarany. Kopaszodtak a fák. Minden kincsüket elszórták, öregen, szegényen zörgették gallyaikat.
A Honvéd úton az egyik kertajtó nagy robajjal csapódott be. Egy férfi állt meg előtte. Gondolkodott. Nem tudta mitévő legyen. Csábította az őszi erdő elmúlást éneklő varázsa, a természet csodatemplomának ezer szépségről zengő ígérete. De félt a magánytól. Emberek után vágyott, hiszen a magány és egyedüllét őrjítő unalma elég sokáig volt már kísérője az életúton.
...Lassan megindult lefelé a városba az aranylevelekkel párnázott úton. Csizmája nyomán sírón sodródtak össze a falevelek.
A sápadt őszi nap kíváncsian vetette rá ködlepte tekintetét. Különös jelenség volt. Nagy, bő malaclopója alól kilátszott fekete, kopott grubenja. Ezt hímzett, tarka foltok tették érdekessé. Nadrágja ráborult a csillogó csizmára. A kis selmeci sapka ébenfekete nagy hajat takart. Kezében fokost lóbált, s oly közömbösen ment, mintha gondtalan gondolatait a fokosa végén hintáztatta volna. Két csillogó, szénfekete szeme rejtelmes, titkos tüzű gyémántként fénylett. Mély fájdalmak, borongó bánatok keserű vonásait marta szelíd, de mégis férfias erőt mutató arcára az élet. Valami furcsa öreg nóta oldalgott ki az ajkán. Halkan, nagyon halkan.
Az Alsólővér utcában már elhagyta a kedve. Itt emberek jártak. Utána eresztették bámész tekintetüket. Pedig alig ismerte itt valaki. Kopogó lépteinek egyhangú zenéjébe belekapcsolódtak gondolatai... - ...Kipp-kopp... kipp-kopp... az ember sorsa ilyen furcsa, visszaveti oda, ahol évekkel ezelőtt vidám gyerekkacagással folytatta a víg stúdiók gondtalan életét...kihagy néhány tartalmatlan, üres évet, amikor lelkén a gondeke szántott csak bánatbarázdákat, s a fájdalom firkálta tele hullámos, mély vonalakkal a homlokát... és most újra minden a régi... kipp-kopp, egyik nap jön a másik után, mint egyik lépés a másik után...
Az átjárónál nagy zaj fogadta. Egy csomó waldenes és grubenes főiskolás nagy lármával vett körül valakit. Kísérői ugyan azt állították, hogy csak „valami". Az öreg diák arcán napfényes mosoly suhant át. Látta, hogy a fiúk közt alig van idősebb. Másodévesek, kohlenbrennerek. Zotyó az egyetlen vén veterán. Ő vette először észre. A hír szájról-szájra járt.
- Jön Demény Robi...
- Jön Demény Robi...
A fiúk bamba képpel meredtek rá. Szemükből kibuggyant a tisztelet...
- Szervusztok fiúk! Jó szerencsét!" Vissza