Ruhát varrok a babámnak

Előszó

Amikor Zsuzsa hároméves lett, beíratták az óvodába. Kapott egy babát, akit elnevezett Julinak, és első percétől kezdve nagyon szeretett. Együtt keltek, együtt feküdtek, mindig együtt voltak, csak az óvodában nem. Ide ugyanis nem engedtek be kültagot. Az óvó nénik szerint itt éppen elég bennlakó baba várta a gyerekeket. De az estéket és a vasárnapokat mindig együtt töltötte Zsuzsa és Juli. Még kirándulni, szánkázni is együtt jártak. Így eshetett, hogy egy év sem telt bele, Juli megrokkant: megsápadt, lógott a keze, a lába és a haja is hullott.
- Szerencse, hogy nem törékeny - mondta Zsuzsa, valahányszor a baba hibái kerültek szóba, és még forróbban ölelte magához kedvencét.
Egy reggel Zsuzsa arra ébredt, hogy Juli eltűnt. Hiába talált helyette másik két babát - egy valóságos ikerpárt - a babaágyacskában, nagyon szomorú lett. Csak akkor vigasztalódott meg, amikor édesanya megmondta: Juli kórházban van, és csak akkor jön haza, ha tökéletesen meggyógyult. Végre ez a nap is elérkezett! Juli hazajött a babaklinikáról. Szép volt, feszesen állt a keze-lába. És a haja! A haja szebb volt, mint új korában. (El is határozta Zsuzsa, hogy ezentúl óvatosabban fésüli, és nem tanítja többé víz alatt úszni.) Ettől kezdve három babával játszott. Hárman ültek és figyelték, amikor már iskolás volt, s az írás-olvasást tanulta. Hiába mosolyogtak rajta a házbeli gyerekek, hiába csóválta a fejét nagynénije. Zsuzsa nem szégyellte, hogy szeret babázni, és édesanya is biztatta. Vissza