A dsungel könyve

Előszó

Részlet:

MAUGLI TESTVÉREI

Meleg este volt, hétóra tájban, a seeonee-i dombok közt, mikor farkas apó fölébredt nappali nyugalmából. Vakarózott, ásított és kinyújtotta lábát, mind a négyet sorban egymás után, hogy kiűzze talpából az álmosságot. Farkas anyó, elnyujtva nagy, szürke orrát, hentergő, mozgolódó négy kicsinye között feküdt, s a hold besütött a barlang száján, derengő világot terjesztve a farkas-család tanyájára.
- Aurh! - szólt farkas apó, - ideje, hogy vadászni menjek. Éppen le akart ugrani a dombról, mikor egyszerre csak lompos farkú kis árny sötétítette el a barlang bejáratát, így síránkozva:
- Jó szerencse járjon veled, farkasok fejedelme! Kísérje áldás nemes gyermekeidet; nőjjön ki szépen éles, fehér foguk, s ne feledkezzenek meg soha azokról, akik éheznek.
Tabaki volt, a sakál - a tányérnyaló. India farkasai megvetik Tabakit, mert ide-oda szaladgálva mindig huncutságon töri fejét, folyton jár a szája, s megeszi a falvak szemétdombjairól a rongyokat és a bőrdarabokat. De félnek is tőle, mert Tabaki könnyen megbolondul, hamarább, mint a dsungel bármily más lakója, s olyankor nem fél senkitől, nyargal az erdőben keresztül kasul, és beleharap mindenbe, ami útjába kerül. Még a tigris is menekül és elrejtőzik, mikor a kis Tabaki megdühödik, mert a dühödtségnél nagyobb gyalázat nem érhet vad állatot. Mi veszettségnek mondjuk ezt a bajt, de a dsungel lakói egyszerűen devani-nak - őrjöngésnek - hívják és szaladnak előle.
- Gyere be és nézz körül, - szólt farkas apó kelletlenül. - De ennivalónk nincsen.
- Farkasnak való nincs, - szólt Tabaki, - de oly igénytelen teremtésnek, aminő én vagyok, száraz csont is pompás lakoma. Ugyan mik vagyunk mi nyomorult sakálok, hogy válogathatnánk? Beszaladt a barlang mélyébe, ahol talált egy húscafatos őzcsontot, és leült, vígan ropogtatva a csont végét. Vissza