Rudino

Fülszöveg

VÍZUM A RENESZÁNSZBA
Bér Rudino képei
- Ne állj föl, egy picit maradj úgy, olvass még!
- Te rajzolsz?
- Ühüm.
Spontán jön a szépség. Ahogy egy arcél kirajzolódik a késő délutáni fényben. Egy félbemaradt mozdulat mögött elcsuklik a néma bánat. Amikor szenvedélyes beszélgetés közben hirtelen minden teljesen értelmetlenné válik. Vagy csak úgy, mintha megfeledkezne magáról a valóság és kitárná tényeit a hiábavalóságnak. És annyira zaklató a látvány belső lüktetése, hogy szinte fáj számot vetni önnön állapotunk miértjeivel. Akkor kap szinte önkéntelenül az egyébként lehetőség szerint mindig kézügyben tartott vázlatfüzethez, rajzeszközhöz. Nem lehet kibújni a saját tehetségünk felelőssége alól - mondja Rudino egyszerre elszántan és mentegetőzve. - Ha három-négy napot kihagyok és nem festek, nem tudok enni, aludni, boldogtalan vagyok."
A türelmetlen, prakticista külvilág idegesen rándul. Mi az, hogy csendélet? Hát hol élünk és mikor?! "Rosszkor születtem, inkább a reneszánsz Toscanában szeretnék élni" - búsul Rudino, de nem adja meg magát. Erős a családi indíttatás, a mesterként is szeretett festőművész Édesapja példája. Noha a szülők eleinte nem akarták, hogy ezt a pályát válassza, mivel: "tudták mivel jár".
Volt is gond vele, minden mást elhanyagolt, hogy képzett művész legyen. "Engem még megtanítottak rajzolni - vállalja ezt a bizonyos avantgárd körökben "maradinak, korszerűtlennek" bélyegzett mesterséget. Ezzel együtt tudja, hogy bár az anatómia tudomány, de: "ettől még nem lesz művész önmagában senki ". Mantegna híres Krisztus ábrázolását említi: "úgy nem létezik a valóságban a rövidülés, ám így szuggesztívebb! A modell igazából csak ürügy. így aztán az nem is számít, hogy hasonlít-e az útlevélképhez. A festményen megjelenített arc ahhoz a vízumhoz kell, amely a szándéktalan, önmagáért való szépség birodalmába segít.
Vissza