Rubens

Előszó

Az élet áradó teljessége Európa nemzetei közül kettőnek adatott meg eddig: a normannak és a flamandnak. Az elsőnek az értelemé, a léleké; a másiknak az ösztöné, a testé. A latin ész s a görög szellem sosem élt ilyen erővel s éppen ezért tovább élt. A normann nem tudott mások felett uralkodóvá lenni, mint a latin, de alakuló államok és nemzetek kovásza volt; a flamand sosem volt ura még magamagának sem, nemhogy nemzeteket alakított volna szelleme képére, mint a görög. Mert e két, élettől duzzadó fajból hiányzott az önzés és a mérséklet, minden maradandó alkotás két sarokköve. A messze északi hazájából csónakrajokban lebocsátkozó normannt csak a gondolatok szervező játéka; a dús mezein dús tápláléktól hízó, vérmesedő flamandot csak a széna-illatú, tejszagú, zsíros fogású, húsban és kéjben széttúró kezű tenyészetes élet érdekelte.
A normann leigázza a francia tengerpart népét s mire száz év mulva mint hódító kel át a Csatornán a Fehér-szigetre, francia nyelvű már s nyelvét rákényszeríti a kelta szigetlakókra; Nápolyban királyságot teremt s felszívódik az őslakosságba; ő veti meg az orosz fejedelemség alapjait s az országalapítók vérét beszívja a messze sík, hogy emléke sem marad. Mindegy! Élt, alkotott, eltünt, ez volt a normann hivatása.
A flamand életnek nincs története. Története, sőt rendeltetése van a flamand csóknak, kortynak, ebédnek és izomnak. Nincs sem flamand ország, sem vallás, sem sors, csak flamand éhes egészség van. Embermagasságú buja fű, ezer ágba áradó patak, nagy súlyos gulya, csak elhízva szép flamand nő, egészben sült ökör, fél akós kancsó, cuppanó csók, csonttörő ölelés, kicsapongás és kermessz, bő-vér és "rut", ahogy Verhaeren mondja franciául a Flamandság dícséretére írott ujjongó verseiben. Vissza