Az anyag emlékezete

Fülszöveg

"Az életet, a nyerset!" akarja versbe írni Rózsa Endre, untig ismerve s tagadón folytatva a költészeti kánonokat, megcsalatva is szeretve az elérhetetlen formát, legyen az költői, természeti avagy asszonyi. Számára boldogítóan egyek. A nincstelen szükség és a hétköznapokból magasba lüktető kényszer diktálja neki a verset, mely mintha mindegyre írója fölé akarna szárnyalni, valami fogalmi vagy tisztán képi létezésbe - egy más világba -, ahol a szavaknak még ősi értelme ragyog, és helyére kerül minden, ami a szeretett földön már roncsokban, emléktöredékekben hever a háborúk és a megalkuvó kényelem tarolta síkokon. A felrepülő vers mintha a költőt magát is itt hagyná, egyetlen szülőhazában, de kitépett félszárnya tollán viszi földi morzsáit, szinte táplálékként: az emlékeket, a múltat s a visszanéző jelen időt. Magával ragad kicsit az érzésekből is, melyeket még átélni merünk ezen az országokra, tájakra szabdalt tekén. Mintha veszteségeinkkel is gazdagodnánk.
Rózsa Endre költészete örökös, ám kettőbe szakító sóvárgás a ma már egymást tagadni látszó valóság és vers után; egyik leírható elemeivel, másik érzelmes-játékos rímeivel kísérti meg. Drámaian szép ez a kettősség, mert megélten igaz: ember áll a szavak mögött, átérződik a mondatokon.
Ezt az utat a testmeleg élménytől a szabadító gondolatig minden versében és ciklusában, negyedik kötete egészében bejárja, kiküzdi magának Rózsa Endre. Gyötrelmes út ez, és legnagyobb érdeme, hogy látszik: miképpen és miért lesz egy emberből költő, honnan hova vágyik. Vissza