Előszó
Svájcban, 1853 nyarán rettenetes szárazság dühöngött. A Zürichi-tó vize soha nem látott módon leapadt, és a tófenéken hatalmas földterületek szabadultak fel. Ekkor a tó partján fekvő Obermerlen nevű városka lakói elhatározták, hogy élnek az alkalommal és elragadnak a víztől egy darabka földet. Nekiláttak tehát a gátépítésnek. A gáthoz szükséges anyagot a tófenékről ásták fel. Néhány ásónyom után az iszapból elkorhadt, üszkös cölöpök bukkantak fel, és a világ ámuló szeme elé került egy ősi cölöpépítkezés, amelyet a ködös múltban tűz pusztított el és a víz őrzött meg.
A csiszolt kőbaltákkal, késekkel és kezdetleges szerszámokkal együtt egyszerre csak felszínre került egy félig elégett, félig vízkorhasztotta ősi lenszövetmaradvány is. Ez a lenszövet az emberiség első textilemléke. Szinte ugyanazon a módon készült, ahogy az eszkimók még ma is készítik szöveteiket. Az eszkimók a hosszanti szálakat keretre feszítik fel, és a keresztszálakat ujjaikkal bújtatják át azok között.
A napvilágra került tárgyakról a tudósok megállapították, hogy a korai rézkorszak eszközei. A rézkorszak embere időszámításunk előtt kb. 5000-6000 évvel élt. A szövéshez fonalra van szükség, ezek szerint az emberiségnek ebben az időpontban már réges-régen ismernie kellett a fonás titkát. így feltehető, hogy a fonás művelete már több tízezer esztendős. Habár abban az időben ruháról még alig lehetett beszélni, mégis a fonal, zsineg fontos kellékek voltak, mert emberősünk a vadászathoz íjat, a halászathoz hálót készített, nyílhegyét megkötözte, elejtett zsákmányát vállára erősítette, később gyeplőt, istrángot készített, csónakját parthoz kötötte.
Az embereknek az a törekvése tehát, hogy hajlékony, erős és rövidebb szálakból hosszú összefüggő terméket, helyesebben fonalat készítsen, egyidős az emberiség történetével. Nem is kell túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy megelevenítsük magunk előtt, milyen is lehetett a fonás legkezdetlegesebb formája. Mivel a természetben található rostok egymagukban nem voltak elég hosszúak és erősek, ezért emberősünk több szálat összefogott, és hogy szét ne essék, össze is csavart. Később az összesodrandó szálak egyik végét valószínűleg kőre kötötte, a szálak másik végét pedig kezébe fogva, ezt a „fonalsodró gépezetet' ' megpergette a levegőben. A pergő kő súlya azután összesodorta a rákötött szálakat. Ez a módszer azonban azzal járhatott, hogy a megsodort fonal, ha hosszú volt, összegubancolódott, és ősünk most már a kibogozással volt kénytelen bajlódni. Ez a bonyodalom késztethette azután arra, hogy valami megoldáson törje a fejét, amely ettől a kellemetlenségtől megszabadíthatná. így születhetett meg az első orsó, az a hosszúkás henger vagy kúp alakú kő, de az is lehet, hogy fadarab, amire a fonalat felcsavarta. A fonókő tehát így alakult fonóorsóvá (sima orsó).
Vissza