Táncoló üvegcsengők

Előszó

Részlet a könyvből:

Esteledett. A szél egyre erősödött, fütyült, és felkapott minden mozdítható tárgyat. Delila az autójában ült, és türelmesen várt. Kellemes bizsergés járta át testét; egészen új érzelmek voltak ezek, szépek és izgalmasak. Hallgatta a szél tombolását, és nézte a tovarepülő papírfecniket, száraz leveleket, amelyeket a szél meghívott játszani. Ezek a tehetetlen tárgyak boldogan elfogadták a szél meghívását, hagyták magukat a magasba emelni, mert kedvük lett volna egészen az égig repülni. A szél azonban becsapta őket, mert amint már a magasban szálltak, másfelé fordult, és magukra hagyta a táncoló tárgyakat. Megkezdődött erőtlen zuhanásuk. Visszahulltak a földre - az eufória nem tartott soká. Most szárnya szegetten, reményvesztetten, szemétként gördültek a földön. Pedig milyen felemelő érzés volt a szél erejétől hajtva képzelődni ott fenn, ahol mérhetetlenné tágult a horizont. Az asszony egykedvűen nézte a levegőben repülő tárgyakat, és hallgatta a szél süvöltését. Egyszerre elkezdett szállingózni a hó, aztán sűrű pelyhekben keringtek, keveredtek, ölelkeztek a hópelyhek. Fél óra múlva a fehér lepel annyira rátelepedett a kocsi ablakára, hogy eltakarta a kilátást. Az asszony kiszállt, hogy jobban lássa, mi történik körülötte, mert nem akart lemaradni a találkozóról. Az erős szél belekapott szőke hajába, nyitott kabátját szétrántotta, selyemsálját pedig magával ragadta, és messzire repült vele. Delila a sála után rohant, üldözőbe vette, és szerencsére utolérte. Aztán a nyakába tekerte, és csomóra kötötte. Ez a sál egy tiltott szerelem emlékének záloga, tehát nagyon kell rá vigyázni. Szerelmére itt, Abanóban talált rá, s ez az érzés fásult életét bearanyozta. A várva várt autó megérkezett. Egy sötét bőrű fiatalember szállt ki a kocsiból, és egyenesen Delila irányába igyekezett. A férfi kezében egy csomagot tartott, és átadta az asszonynak. Barátságosan üdvözölték egymást, látszott, hogy már többször találkoztak. Delila - miután meggyőződött, hogy senki sincs a közelben -, egy pénzköteget vett elő a táskájából, és Alinak - így hívták a fiút - adta. Rövid ideig tartott. Ugyanúgy, mint máskor is, egy évben többször. Mindketten elégedettek voltak. A sötét bőrű Ali azonban mégis százszor jobban örült, csak nem látszott rajta.
Vissza