Emlékbeszéd Gyöngyösy István fölött emléktáblájának leleplezése ünnepélyén Radvánczon 1908. évi szeptember hó 20-án

Előszó

Tekintetem az erdőkoszorúzta Kárpát felé száll, mely a nemzet dalosában is isteni ihletséget gyujtott, midőn a honfoglalás első tényeként ezt zengte róla: "Őseinket felhozád Kárpát szent bérczére!" Szemem tapad az évezredes Ungvár megbarnúlt falára, mely őseink honalkotó nagy művének első diadalmi emléke. És lelki szemeim előtt halkan fölmerűlnek mindazok, a kik ez ősi várból és e vármegye öléből kikelve a tett, a hír s a dicsőség, a harcok, a tudományok és a művészetek mezején imádott hazánk ezeréves fennállásához egy-egy hatalmas pillért emelének: az Árpádok, kiik elsőben bírták e várat és vármegyét; a Drugethek, kik Nagy-Lajosunknak három tengerig segítettek a magyar birodalmat kiterjeszteni; a Homonnaiak és Bercsényiek, kik a tudományok és művészetek múzsáival is benépesíték e várat és vármegyét, de egyszersmind a magyar nemzeti állameszmének, a magyar nemzeti állam függetlenségének és a magyar nemzeti ellenállásnak is törhetetlen bajnokai, sőt mártirjai valának; és Dobó István, Eger hősi megvédője, ki törökverő titáni harczai után az ungmegyei dobóruszkai sírba hajtotta fejét örök pihenőre; és... és Gyöngyösy István, a XVII. század édes szavú lantosa, ki bűbájos költészetével elvarázsolta korát és valósággal megbabonázta szépanyáinkat s dédükeinket, százados hatást ért el, korának csúcsára hágott, sokáig egymaga uralkodott a magyar Helikonon, maga körül egész iskolát alapított, mely mesterét s követendő példaképét tisztelte benne és úgy a jelen, valamint a jövendő költői nemzedékek is bizonyos tekintetekben, különösen válságos viszonyok közt, idegen befolyások idején mindig nyereséggel fordúlhatnak hozzá vissza és bőven meríthetnek az ő tőrűlmetszett magyar költői művészségének gazdagon buzgó forrásából. Vissza