Műemlékvédelem 1997/1-4.

Előszó

Részlet a 2. oldalról:
Román András
A VELENCEI KARTÁTÓL A NÁRAI DOKUMENTUMIG
A második világháború iszonyú pusztítása, mint azt azóta sokszor leírták, kételyek sorát keltette a műemlékek helyreállítóiban. Varsó? Coventry? Buda? Esetleg a drezdai Frauenkirche? Melyik a kivezető út, melyik követendő? Mint azt szintén jól tudjuk, Piero Gazzoláé és társaié az érdem, hogy volt bátorságuk, diplomáciai érzékük s főleg tudásuk ahhoz, hogy a Velencei Kartában világos választ adjanak a kérdésre: mit szabad és mit tilos tenni a műemlékekkel helyreállításuk során. Nem volt gyors válasz, majd húsz év telt el addigra a háború befejezése óta. Viszont alapos és hosszú távra szóló. Vajon gondolt-e rá Gazzola, hogy kartája az évszázad végén is tükör marad? Tükör, amibe ugyan nem mindenki néz bele, de ami mindenkinek értelmes képet ad egy-egy műemlék helyreállításáról. Amivel annak is számolnia kell, aki nem a karta híve, vagy aki már nem a híve.
Mert ilyenek is vannak és voltak is kezdettől fogva. Majd húsz éve már annak is, hogy az ICOMOS V. kongresszusán Szuzdalban először vetették fel a Velencei Karta revíziójának szükségességét. Munkacsoportok alakultak a szöveg fésülésére vagy tupírozására, elhangzottak az azóta megszokottá vált kifogások, hogy a karta túlságosan Európa-centrikus, hogy a műemlékek egyes csoportjaival nem kellő mélységig foglalkozik, hogy a szöveg nem eléggé szerkesztett. Később az is, hogy túlságosan statikus, nem számol azzal a fejlődéssel, ami a társadalmakban, a művészetekben, a technikában, a műemlékvédelemben végbemegy. Vissza