Az elvarázsolt lélek I.

Előszó

Részlet a könyvből:
Az ablak mellett ült, háttal a világosságnak; a lenyugvó nap sugarai nyakára és erős nyakszirtjére hullottak. Éppen most tért haza. Annette hónapok óta először töltötte a napot künn a mezőn, megrészegedvén járásközben a tavaszi naptól. Mámorító ez a nap, akárcsak a tiszta bor: a kopasz fák nem hígíthatják fel árnyékukkal, a távozó tél pedig felfrissíti hűvös levegőjével. Feje zúgott, erei lüktettek, szeme fényzuhatagokkal volt tele. Csukott szemhéjai alatt: vörös és arany. Egész testében: vörös és arany. Mozdulatlanul, zsibbadtan ült a székében s egy pillanatra elvesztette öntudatát...
Kis tó az erdőben; benne a nap fényes karikája, mint egy szem. Köröskörül mohostörzsű fák. Vágya ébred: fürödni! Már meztelen is. A víz fagyos keze tapogatja lábát, térdét. Elkábul gyönyörűségében. Nézi magát, mezítelenül, a vörös-arany tóban. Homályos, meghatározhatatlan, szégyenkező érzés: mintha idegen, leskelődő szemek látnák. Hogy megmeneküljön előlük, mélyebben bemegy a vízbe; álláig ér már. A kígyódzó víz eleven öleléssé válik; lába köré tapadós hinár csavarodik. Ki akar szabadulni és belémerül az iszapba. Fenn, a tó színén alszik a nap fényes karikája. Haragosan elrugja magától a tó fenekét és fölemelkedik a víz színére. Most már szürke a víz, homályos, piszkos. De a nap még egyre teleszórja csillogó pikkelyekkel. Annette belekapaszkodik a tó fölé hajló fűzfa ágába; kitépi magát e nedves mocsokból. A lombos ág szárnyként takarja vállát és meztelen csípőjét. Az éjszaka árnya leszáll; nyakán érzi a hideg levegőt... Vissza