Római kori plasztika Pannóniában

Előszó

A pannóniai képzőművészet megítélése - amikor mint művészetet egyáltalán komolyan vették - szinte soha nem tudott még bizonyos apologetikus szemlélettől megszabadulni. Az abszolút mértéknek tartott klasszikus görög és római művészet nagy teljesítményeivel szembesítve mint értetlen és fogyatékos képességű mesterek ügyetlen utánzásainak sorát marasztalták el - a központoktól távol élők önmarcangoló kisebbrendűségi érzésével, s volt hogy - ugyanennek az érzésnek a kiegyensúlyozására - "nemzeti kultúránk alapvetését" és "népi képességek elindítóját" próbálták benne felfedezni. A két szélsőséges véleményben nemcsak az anakronisztikus indíték közös, hanem az alapjában védekező magatartás is: a pannóniai művészet olyasmi, amit mentegetni kell, és ezen nem változtat az, ha a mentség nem kevesebb, mint a két szélsőség paradox kiegyenlítődése: "ügyetlen, de a miénk". A római birodalom provinciáiban kialakult művészeteknek ilyen kezelése változó formákban mindenütt megjelent, ahol provinciális művészet volt, és csaknem mindenütt a nemzeti érzésben találták meg az egyetlen ellenszerét. Legalábbis az ókori művészettel hivatásszerűen foglalkozó régészek körében. Mert szakkörökön kívül régóta felfedezték már ezeknek a művészeteknek nem egy olyan vonását, amely a lenézésnek éppúgy fölötte áll, mint a mentegetés ködös érveinek. Semmi nem volna azonban igazságtalanabb, mint a szakembereket egyértelműen a negatív, a kívülállókat a pozitív oldalra helyezni. Az a szemlélet, amely fordulatot hozott a provinciális művészetek értékelésében, szinte egyszerre jelent meg elfogulatlan szemmel nézni tudó művészek és műélvezők, valamint a Winckelmann-féle normatív esztétika kereteit szűknek érző művészettörténészek-régészek körében. Vissza