Római királymondák

Előszó

A hontalanok

Mikor Trójának kikerülhetetlen végzete elérkezett, s a hős Aeneas sem halálát nem lelhette a város végküzdelmében, sem megmentésére többé semmit sem tehetett, menekülésre gondolt, hogy álmainak intelmeit kövesse és Trója isteneit a pusztulásból magával kivigye.
Összeszedte tehát az istenek képeit, vállaira vette öreg sánta atyját, Anchisest, kezén fogta kis fiát Ascaniust s nejét Kreüsát maga előtt bocsájtva, a kapu felé igyekezett.
Az égő templomok fel-fel csapó lángja világított útjokra a sötét éjszakában, s Aeneasnak a fájdalomtól elcsukló szavai tartották össze a kis csoportot, mely már a kapuhoz közeledett, midőn hirtelen lódobogás hallatszott. Aeneas megállt s figyelt. Anchises is szétnézett s hirtelen felkiáltott: »Fuss, fiam, fuss! Közelednek, a tűz fényében csillogó pajzsokat és dárdahegyeket látok!«
Aeneas megijedt s hirtelen leszaladt az útról a gaz és bozót közé, s ott majd jobbra, majd balra fordulva, búvó helyet keresett s egy kis domb oldalában lelapult. Mikor a lódobogás és csatakiáltás egyre távolabb hallatszott s észrevette, hogy nem őket üldözik, akkor, amint csak birt, futott. Futott ki a kapun s messze a mezőségen elérte egy laposban a trójaiak szent olajfáját. Ennek sötét lombjai alá menekült. Letette terhét, megtörülte veritékes homlokát és csak azután nézett széjjel. De mily szerencsétlenség! Kreüsa nem volt sehol. Az elveszett akkor, amikor ő az útról letért. Fájdalmában felkiáltott s futkosott jobbra, balra. Menekülőt talált százat is, de felesége sehol sem volt látható. Vissza