Előszó
Róma, Firenze, Velence: a művészet három gyöngyszeme, de egyben három alapkő is nemcsak Itália, hanem az egész nyugati kultúra történetében. A legrégibb koroktól kezdve innen származó - vagy e...
Tovább
Előszó
Róma, Firenze, Velence: a művészet három gyöngyszeme, de egyben három alapkő is nemcsak Itália, hanem az egész nyugati kultúra történetében. A legrégibb koroktól kezdve innen származó - vagy e városokat legalábbis hivatkozási pontjuknak tekintő - írók, filozófusok, művészek, hadvezérek, utazók fémjelezték nevükkel a civilizáció fejlődésének alapvető szakaszait. A Palatinus-domb kicsiny pásztorfalujából kinőtt Róma meg tudta hódítani a Földközi-tenger egész térségét, sőt kiterjesztette hatalmát a La Manche csatornán túlra és a Vörös tengerig, a Kaspi-tengerig, a Perzsa öbölig: fegyvereivel, természetesen, de legfőképpen kultúrájával, amely sokkal tartósabb, máig fellelhető nyomokat hagyott a művészi alkotásokban, a nyelvekben, a törvénykezési rendszerekben. A Földközi-tenger - vagy ahogyan a rómaiak nevezték: a "Maré Nostrum" - habjait szelő hajók nemcsak fegyveres csapatokat szállítottak, hanem ezerféle árut is, amelyeket aztán a távoli provinciákban értékesítettek; azokban a provinciákban, melyek lakói büszkén mondhatták magukról: "Civis romanus sum", "római polgár vagyok". S a bor, a búza, az olaj, a fűszerek, a kerámiák, az alapanyagok kíséretében utaztak a gondolatok is. Majd jöttek a hanyatlás évszázadai: az egymást követő barbár inváziók a birodalom széthullásához vezettek. De nem a pusztulásához. Róma arra volt hivatva, hogy újra megtalálja helyét a történelemben és a művészetben, elsősorban az Egyház és annak pápái munkásságának köszönhetően, akik elősegítették felvirágzását. A XV. században hosszú megújulási folyamat kezdődött el: a különböző itáliai udvarokból Rómába sereglő művészek káprázatos remekművekkel gazdagították a várost. A XVI. században, más szinten ugyan, de Róma ismét magáénak mondhatta egykori "caput mundi" szerepét főként olyan nagyszerű alkotók munkája eredményeképpen, akiknek nevét - hogy csak Michelangelóét említsük - az egész világon jól ismerik. Ha megfigyeljük, a város összes építészeti, szobrászati, festészeti műemlékében felismerhető az a közös "tudatosság", hogy impozánsságukkal századról századra tanúsítsák az e városból szertesugárzó hatalom és üzenet egyetemességét és központiságát. Míg Róma pompás méreteivel nyűgözi le az odalátogatót; Firenze elegáns szépségével ragadja meg. Ebben az "emberi léptékű" városban a paloták, templomok és műemlékek végtelen sora a múltbeli gazdagságról tanúskodik, kétségtelen azonban, hogy a hangsúly itt nem a jólét fitogtatásán, hanem a dolgok valódi lényegén van. Igaz ugyan az is, hogy Firenze soha nem volt birodalmi főváros, sem pedig embermilliók vallási központja. Firenze mindig is az embert tartotta szem előtt: az embert a maga intelligenciájával, vállalkozó kedvével, alkotókészségével, tehetségével. Itt emelkedett irodalmi méltóságra - méghozzá micsoda remekmű révén! - a nép beszélt nyelve; kiváló művészek látták itt meg a napvilágot, akik tündökletessé tették Firenzét, megszépítették Rómát és egész Itáliát; kereskedők és bankárok tettek itt szert hatalmas vagyonokra, eljutva aztán egész Európába.
Vissza 
Folytatás Microsoft-tal