Röhög a vesém...

Előszó

Humoros görbetükröt tart a kedves olvasó a kezében, közel egy évszázad diákbakijai sorjáznak elénk.
Az emberiség kultúrtörténetében, a tanítás, tanulás mindenkor fő helyen állt. Ebben a folyamatban, a személyes kapcsolatokban, a tanár és diák között állandó jelleggel jelen volt a csínytevés, a humor és természetesen a nagy-nagy baklövések.
Képességekkel, szorgalommal, érdeklődéssel nem egyformán vagyunk megáldva. Ez egyaránt vonatkozik a pedagógusra és a tanulóra is. Ebből aztán számos bizarr, vidám, emlékezetes helyzet adódott az idők folyamán, s adódik napjainkban is.
Minden diák emlékezetében igen élénken megmaradnak az apró, de mulatságos történetek, afférok, szállóigévé vállt mondások, speciális magatartásformák, nagy heccek, szellemes replikák. Erről beszél a családban, a gyermekeinek, a társaságban, s főként nagyokat kacagva, egykori diáktársaival újraéli azokat.
Természetesen e visszaemlékezésekben fő helyet kapnak azok a híressé vált bakik, elszólások, amelyeket vagy ők maguk, vagy diáktársaik követtek el a feleletek alkalmával, vagy még inkább a dolgozatokban. Ugyanakkor nevetve emlegetik egy-egy tanáruk klasszikussá vált elszólását, vagy éppen gyakori szavajárását.
Időben nagy anyagot fog össze a jelen írásunk, hiszen több, mint tizenöt nemzedék koptatta ez idő alatt a főgimnázium padjait, ám egy nagyon érdekes és cáfolhatatlan tényre jöttünk rá. Szinte hihetetlen, hogy az ország más és más részein tanuló diákok a közel száz év alatt szinte szórói-szóra ugyanazokat a hibákat követték el, ugyan azokat a csínyeket találták ki. Vajon az egységes tanrend lehetett az oka, hogy ennyire egy rugóra járt a diákok esze? Vissza