Claudius, az Isten

Előszó

Részlet:

Két év telt el, mióta befejeztem hosszú beszámolómat arról, hogy én, Tiberius Claudius Drusus Nero Germanicus, a nyomorék, a dadogó, a család bolondja, akit becsvágyó és véreslelkű rokonai közül egyik sem tartott érdemesnek arra, hogy kivégzésével bajlódjék, megmérgezze, öngyilkosságra kényszerítse, elhagyatott szigetre száműzze vagy halálra éheztesse - ugyanis így tették el sorra láb alól egymást hogy én miképpen éltem egytől egyig túl őket, még őrült unokaöcsémet, Gajus Caligulát is, és egy napon a palotaőrség őrmesterei és tizedesei váratlanul császárrá kiáltottak ki.
Ennél a drámai pontnál fejeztem be történetemet, ami Kr. u. 41 igen rossz ítélőképességre valló cselekedet a magamfajta hivatásos történész részéről. A történésznek nincs joga a legizgalmasabb pillanatban abbahagyni beszámolóját. Legalább egyetlen lépéssel kellett volna tovább vinnem történetemet. El kellett volna mondanom, milyen véleménnyel volt a hadsereg többi része a palotaőrség igen alkotmányellenes cselekedetéről, mint vélekedett a szenátus, milyen érzéssel fogadtak egy oly keveset ígérő uralkodót, mint amilyen én vagyok, volt-e vérontás, és mi lett a sorsa Cassius Chaereának, Aquilának, a Tigrisnek - mindhárman testőrtisztek -, unokahúgom férjének, Viniciusnak és Caligula többi gyilkosának. De nem, legeslegutoljára arról az igazán lényegtelen gondolatsorról írtam, ami áthaladt agyamon, amikor ünnepeltek s kényelmetlenül ülve két testőrtizedes vállán, körbe-körbe vittek a palotaudvaron, Caligula arany tölgykoszorúra félrecsapottan Olt a fejemen. Vissza