Rippl-Rónai József születésének századik évfordulójára

Előszó

A Magyar Nemzeti Galéria kötelességének érzi, hogy újabb, festészetünk egyik legnagyobb alakjának, Rippl-Rónai Józsefnek születése századik évfordulóját méltóképp megünnepelje.
A mester, a "nagy magánosok" egyike, társtalanul járta végig megszabott útját. Korának kollektív mozgalmaival (Nagybánya, Szolnok) kapcsolata nem volt. Fiatalon, 1887-ben Párizsba került, ami első korszakát döntően meghatározta. Munkácsy szeretettel vette pártfogásába, ő otthagyta e nagyon megbecsült, biztos támaszt, s vállalat a nyomort, mint magára talált. Kapcsolatai a franci művészet e korbeli nagyjaival, Maillollal, Bonnard-ral, Vuillard-ral és a többiekkel, gyümölcsözőnek és értékesnek bizonyult. Kapott tőlük, de ő is adott barátainak (Maurice Denis nagy képe Hódolat Cézanne előtt, félreérthetetlenül mutatja a magyar festő Szüleim 40 éves házasság után c. vásznának tanulmányozását), velük együtt élt és küzdött. Közben megalkotta úgynevezett fekete korszakának remekeit, melyek egy rendkívül érzékeny, elragadóan artisztikus fiatal festő - most már biztosan tudjuk - kimagasló, nemzetközi mércével mérhető alkotásai.
Magyar volt, hazavágyott. 1900-ban hazaköltözött. Szülővárosában, Kaposvár virult ki palettája, ott vált belőle igazi, zamatosan magyar festő, 1900 és 1909 közt. Pazarul ontotta kolorizmusa remekeit (Piacsek bácsit a babákkal és sok-sok társát), melyekkel sajnos, egyetlen követőre sem talált.
Képeit elkapkodták, de ő e második, fényes korszakán is túllépett. Harmadik, a pointilizmusra emlékeztető, pöttyös korszaka (ő e műveit "kukoricás"-oknak nevezte), 1909-1919 közt is sajátosan csak az övé. Remekműveket alkotott ezzel a technikával,mit nyíltan lelkes ovációval, titokban rosszalló fejcsóválásokkal fogadták.
Ezek az inkább mozaikokkal mint pointilista képekkel rokon művei a francia Les Fauves csoporttal párhuzamosan utat jelentettek. Kiállításunk iparkodott ezt a harmadik korszakot kellőképpen hangsúlyozni, lévén a magyar szecesszionista festészet legmagasabb hegyláncolata.
Francia hadifogság után körülrajongva és elkényelmesedve, negyedik és utolsó korszakában (1919-1927) a pasztellkrétához fordult, olajképeket már nemigen festett. Bársonyosan puha, ínyenc színkultúrájú, dekadensen artisztikus portréi nagy és kis színésznőkről, démonokról és magukat démonnak képzelő dologtalan asszonyokról vagy "érdekes múltú lányokról", óriási sikert arattak, ezeknél szívesebben idézzük emlékezetbe barátjának, Móricz Zsigmondnak oroszlánfejét, Osvát Ernő megszállott arcvonásait, Babits töprengő képmását.
Mint ember, haladó gondolkodású polgár volt, mint művész, újat mondó forradalmár. Születésének századik fordulóján helye művészetünk történetében már világosan kirajzolódik. Munkácsy, Nagybánya és Szolnok után ott áll óriási életművétől körülvéve, az őt felváltó, következő nemzedékekre mutatva. Közvetlen tanítványa nem volt, de alig akad festőnk, ki sajátos művészetét haszonnal ne tanulmányozta volna. Vissza