Rippl-Rónai József emlékezései

Előszó

Azért írok, mert beleugrattak. Néhány iróművész ugratott bele. Meglátták egy művészi dolgokról szóló tárcacikkemet s buzdítottak, írjam össze emlékeimet. Akárhogy irom, mindegy, az írás módja lényegtelen, de mégis talán legjobb, ha ugy irok, ahogy beszélgetni szoktam.
Jó, de aztán magukra vessenek.
Hiszen nem is tudhatom, mi az, ami életem folyásában s annak művészeti vonatkozásaiban a művészettel amúgy is kis számban foglalkozó embertársaimat érdekelheti. Sőt azt se tudom, van-e jogom emlékezéseket irni: nem vagyok se hadvezér, se vezetőpolitikus, se primadonna. És irni általában nem is szoktam, csak nagy ritkán kéredzkedik ki belőlem egy-egy újságcikk: az is aggaszt tehát, megüti-e írásom az olvashatóság nívóját. Hisz' amint nincs értelme és létjogosultsága az olyan piktúrának, amelyben jót vagy szépet senki sem talál: minek az olyan irás is, mely pemzlinyéllel irva, festőkről, művészetről ujat, jellemzőt, ismertetőt nem ad? Pedig én bizony éppenséggel nem ellenőriztem, hogy ismeretlen-e még mindaz, amit itt összejegyeztem. Ugy irok le mindent, ahogy épp eszembe jut. Nem szívesen, hisz' jobb festeni, mint irni. Magam sem szerettem soha az iró-festőket, s Vasari is bizonynyal okosabban cselekedett volna annak idején, ha végképp leteszi ecsetjét s festés helyett még több írásos adatot halmoz össze a régi olasz művészet jelentősebb képviselőiről: többet érnek az írásai, mint a képei. Nem állítom, hogy ecset és toll ugyanegy kézbe egyszerre nem fogható, de festő eddig csak olyankor szokott tollhoz nyúlni, ha gyenge pikturáját kellett vele erősítgetnie. Helytelenül, mert gyenge művészet nem érdemel irodalmi protekciót, aminthogy erős művészet nem szorul írott reklámra. Festő írjon a pemzlijével! Vissza