Bill Tex visszaüt

Előszó

Részlet a könyvből:

Az ismerős idegen
Bill Tex lenézett a kis, poros városkára, mely alatta terült el a hegy lábánál.
Magasan állt a délutáni nap az egymásra torlódott, kopár sziklacsúcsok felett és a kis, szürke városka úgy hatott odalent, mintha kopott játékkockákból állította volna össze valami gyerek, de aztán durcásan megunva a szórakozást, egy kézmozdulattal összevissza szórta volna az egészet. Így aztán a házak nagy rendetlenségben hevertek a hegy oldalába, alig valami kis nyoma volt egy zegzugos, kificamodott utcának, mely a poros síkságról indult, de jobbra-balra dülöngélve felkapaszkodott a hegy lábán és nagy erőfeszítéssel törtetett fölfelé egy darabig, aztán fáradtan hanyatlott vissza, és éles szögben megtörve szaladt lefelé ismét, nagy ugrásokkal kerülgetve ki az útjába került sziklákat, vízmosásokat és szakadékokat. A házak ehhez képest hol rádőltek egy szürke sziklára, hol belecsúsztak egy kanyargó vízmosásba, hol pedig éppen egy szakadék szélén álltak meg az utolsó pillanatban, állandóan azzal fenyegetve, hogy megteszik a következő lépést és belezuhannak a tátongó mélységekbe. Távolabb farmok látszottak elszórtan, tikkadtan porosodtak a kiégett földön, könyörögve nyújtogatták száraz kóróikat az ég felé, melyből azonban ezen a vidéken csak nagyon ritkán hullik valami áldás. Szomorú képe volt az egésznek, és Bill nem értette meg azt a nagy változást, ami itt végbemehetett hosszú távolléte óta. Vissza