Előszó
Részlet a könyvből:
Becsomagolom két ingemet, harisnyáimat és legjobb ruhámat abba a kis kék kendőbe, amellyel édesanyám takarítás közben bekötötte a fejét, szépen öszszehajtogatom és elhagyom a Völgyet.
Kár a kendőért, nem erre való. Legszívesebben zsebre dugnám, de nincs egyebem a házban, amibe elcsomagolhatnék. A csipkésszélű szalmakosár Harriesnénél van, a hegyeken túl. Boltban kaphatnék ugyan kartondobozt, de akkor el kellene árulnom, hogy mire kell s mindenki megtudná, hogy elmegyek. De ez nem kedvem szerint való, így hát mégis csak az öreg kék kendőbe csomagolok s megígérem a kendőcskének, hogy becsületesen kimosom, kivasalom, ha már majd letelepedem valahol. Hol fogok letelepedni?
Mindig úgy néztem, hogy nagy dolog az, ha egy férfi elhatározza, hogy elhagyja otthonát és világgá megy, ismeretlen helyekre. Ezt éreztem akkor is, amikor a temető kertjében levágtam a rózsaágakat. Az ember azonban más fajta, mint a virág, mert maga határoz sorsa fölött. Ez még nehezebbé teszi a búcsút.
De az alatt az óra alatt, hogy elhatároztam magam, semmi egyebet nem éreztem, mint egy kis viszketést a két lapockám között; úgy látszik, szálka akadt az ingembe, mialatt a kerítésen száradt. Be rosszul éreztem magam, amikor elbúcsúztam Olwentől! Mivel azonban nem látszott meg rajtam, hogy búcsúzom tőle s ő nem tudja, hogy elmegyek, a búcsú talán nem is igazi búcsú... Így még valamivel jobban is érzem magam, mintha más ürüggyel éltem volna.
Most már csak ez az öreg kék kendő nyomja a lelkemet, mert attól félek, hogy kárt teszek benne vagy elvesztem s életem végéig bántani fog a lelkiismeret.
Vissza