Újrainduló szerzetesrendek egy megújuló társadalomban

Előszó

A szerzetesi életeszmény Magyarországon hagyományosan sok emberre vonzóan hatott. A közelmúltból említve egy példát a női szerzetesekről: 1895-ben 3141 szerzetesnő élt az ország akkori területén, 1917-ben, már 7060. Számuk az ország kétharmadának trianoni elcsatolásával ugyan 3290-re csökkent, de 15 év múlva már ismét 6677 szerzetesnőt találunk a csonka országban. Hasonló gyors növekedést mutatott a Jézus Társasága 1909-ben önállósult Magyar Rendtartományának taglétszáma is: önállósulása idején 182 rendtagot számlált, az 1948-as rendi névtár már 400 tagot mutatott ki. A szerzetesek voltak a katolikus egyház mozgékony segédcsapatai. Elsősorban általuk vállalhatott az Egyház részt az óvodai, a nép- és középiskolai oktatásból, a beteg- és szegényápolásból. A második világháború utáni kommunista hatalomátvétel során az egyház elleni küzdelem egyik főténye a szerzetesrendek feloszlatása volt. Ennek megvalósításától várta a hatalomra jutott kommunista rendszer az egyház társadalmi befolyásának jelentős csökkenését. Mivel a katolikus egyház iskolahálózatát főleg szerzetesek látták el, ezért a szerzetesek elleni akció az iskolák államosításával kezdődött. A nagy cél megvalósítása: „az állam elválasztása az egyháztól, és az egyház elválasztása az iskoláktól- a szalámitaktika sorrendjét követve - a jelszó utolsó tagjánál, az iskoláknál kezdődött. Utána kerültek sorra a kórházak, a betegellátás, a szegényellátás és a szegénygondozás. Ezek mind állami feladatok lettek; a kommunista államban szerzetesre nincsen szüksége a társadalomnak - volt a jelige. A magyar fiatalok, akik erős hivatást éreztek a szerzetesi életre, a négy évtizedes kommunista uralom alatt gyakorlatilag csak külföldön léphettek be szerzetesrendbe; ennek folytán több szerzetesrend a meglévő szerzetesjelöltjeit és tanuló rendtagjait külföldre küldte, hogy ott részesülhessenek az előírt képzésben. A szerzetesek titkos működésének vagy újjáéledésének megakadályozása a kommunista egyházpolitikának mindvégig egyik központi témája volt, és azt olyan következetesen „sikerült" végrehajtani, hogy utánpótlás híján több szerzetesközösségnek 1989-ben már nem volt ereje az újraindulásra. Előfordult olyan szerzetesi újrakezdés is, hogy a külföldi rendtartományokból jöttek misszionáriusok Magyarországra és olyanok kezdték el Magyarországon a rend újjáélesztését, akiknek nem volt „közös nyelve", illetve a magyar lett azzá. A kommunista állam feloszlató törvénye nem betiltásról, hanem „működési engedély visszavonásáról" szólt, és tartalmazta azt a rendelkezést, hogy Magyarországon ezentúl az eltiltott szerzetesek kivételesen is csak tanításra kaphatnak működési engedélyt. Ez volt az oka annak, hogy amikor a „kis lépések politikája" kapcsán Lékai bíborosnak sikerült egy öregotthont fenntartó szerzetesi közösséget engedélyeztetni, ez azon kritérium alapján történt, hogy az engedélyezett rend „új szerzetesrend", mely nem tartozik a működési engedélyüket megvontak közé. A jelen dolgozat az 1989 utáni újraindulással foglalkozik, és csak érinti az 1950-es betiltás és az 1989-es újraengedés közötti katakomba-korszakot. Első kísérlet arra, hogy a társadalomtudomány eszköztárával bemutassa, jellemezze a magyarországi szerzetesség helyzetét. A kutatást az Országos Lelkipásztori Intézet (OLI) és a Magyar Egyházszociológiai Intézet támogatta. András Imre Vissza