Réti István 1872-1945

Előszó

1890-ből való Réti István első olajfestménye és az utolsó - saját feljegyzései szerint - 1941-ben készült. Önálló kiállítása sohasem volt és nagyobbszámú művel a nagybányaiak 1912-i jubiláris kiállításán szerepelt utoljára. Pályája első felében kiváló műveket alkotott, de nem volt termékeny festő, s később, ahogyan ő írta, meg éppenséggel „nyári piktorrá" vált. Jelentős munkáinak egy része is feledésbe merült, életműve még a művészbarátok előtt is szétszórt, ismeretlen maradt. Ám ennek ezúttal nem a kortársak vagy utódok közönye, nem az értékeinkkel sokszor tékozlóan bánó pazarlás az oka, hanem az, hogy a róla formálódott képet elsősorban ő maga alakította ki ilyennek. De az is, hogy élete munkásságának csak egy része volt a festészet.
Réti életművéből a pedagógiai munka hagyta a legtöbb közvetlen nyomot a magyar festészetben. A modern művésznevelés, amely Hollósy Simon tanításai alapján, Réti festészetét is útnak indította, az ő kezében lett tudatosan kidolgozott, főiskolai-szintű oktatási módszer. Művészek százai emlékeznek ma is Rétire, a kiváló nevelő mesterre, és sokan magukba szívták azt is, amit ő írásaiban elméletileg összefoglalt, kifejtett.
Rétinek ez a másik igen fontos hagyatéka, „A nagybányai művésztelep" című poszthumus munkáig és a „Képalkotó művészet"-ig terebélyesedő művészetelméleti tanulmányok és nagybányai témájú historikus írások azért is hathattak olyan mértékben a két világháború közötti magyar művészetre és mai művészetünk jelentős részére is, mert nem eleve elgondolt elvekből, a művészi alkotómunkára mesterségesen alkalmazott elméletekből indultak ki, hanem a modern magyar polgári festészet nagybányai gyakorlatából. Réti összefoglalta, meghatározta kora legelterjedtebb festészeti alkotómódszerének sajátosságait és elméleti igazolásukat kereste a századvég egyes Európa szerte elterjedt filozófiai áramlatainak ismeretelméleti felfogásában. A bergsoni szubjektív idealizmus és a crocei esztétika állásfoglalásainak túlhaladottsága ellenére is Réti írásai ma is művészettörténeti jelentőségűek, mert fejtegetéseiben mindig az alkotómunkából, mindig művekből indult ki, mégpedig az itthoni művészeti életből és magyar művekből. Így juthatott el odáig, hogy a maga polgári, szubjektív idealista szemléletében meghatározza és esztétikailag megfogalmazza polgári festészetünk jelentős irányzatának néhány elvét és fő vonását. Vissza