Rendszeres eszperantó nyelvtan

Előszó

Az eszperantó, amelyet az eszperantisták nem tekintenek mesterséges nyelvnek, hanem az indoeurópai nyelvcsalád legifjabb sarjának, 1887-ben született Lazaro Ludoviko Zamenhof (1859-1917) kezdeményezéséből; ő maga mondotta magáról, hogy csak kezdeményezője, nem szerzője a nyelvnek. Valóban az a 16 nyelvtani szabály és nem egészen 2000 szó, amellyel az eszperantó indult, csak csírája annak a kifejezésben és árnyalatokban gazdag nyelvnek, amellyé 80 év alatt fejlődött. Ebben a fejlődésben része volt ugyan magának Zamenhofnak is, de nem kevésbé a nyelv többi művelőinek.
A nyelv történetének első szakaszát a különféle reformjavaslatok megvitatása töltötte ki. 1894-ben azután Zamenhof szavazást rendezett, ekkor az eszperantisták többsége elvetett minden reformot. Ezt szentesítette 1905-ben az első kongresszus (Boulogne-sur-Mer) határozata, amely a nyelv zamenhofi magját "érinthetetlennek" nyilvánította. Ez a nyelv alapja, fundamentuma (Fundamento), s amit tartalmaz, az fundamentális szó vagy szabály. A szavazás után jelent meg Zamenhof fordításában a Hamlet, mintegy demonstrálva, hogy igazi nyelvről van szó, amelynek ilyen remekmű tolmácsolására is igénye lehet. Ettől kezdve Zamenhof nem szűnt meg ösztönözni az eszperantistákat szóval és példával, hogy fordítsanak, mégpedig elsősorban remekműveket; vállaljanak "nehéz feladatokat, mert csak így fog a nyelv kiművelődni". További fordításai (Goethe: lphigenia Taurisban, Gogol: A revizor, Moliére: George Danáin, Schiller: A haramiák) mind gazdagabbak szavakban, s mind merészebbek a szóképek visszaadásában.
Ez a merészség tudatos: Zamenhof ki is mondja, hogy a nyelv nem lehet meg a saját idiotizmusai nélkül. Ebből a szempontból igen jelentős a "Proverbaro" c. közmondásgyűjteménye, amellyel úgyszólván népi nyelvkincset ajándékozott az eszperantónak. Hagyatékában maradt Andersen összes meséinek és az ószövetségnek a fordítása. A nyelv első művelői Zamenhof mellett javarészt szlávok voltak: az orosz A. Kofman és V. Devjatnin, a lengyel Kabe, aki "a legelső eszperantó stiliszta" címet szerezte meg magának kiváló fordításaival, és A. Grabowski, "az eszperantó költészet atyja". Az eszperantó nyelvtan első kodifikátora a francia Beaufront volt; a szóképzés törvényszerűségeire pedig a svájci René de Saussure derített világosságot. A két világháború között a nyelv nemcsak kiállta a nagy próbát azzal, hogy túlélte a "kezdeményezőjét", hanem sikerült fiatal, de gazdag és hajlékony irodalmi nyelvvé is fejlődnie. Vissza