Remetei Kéziratok 1989/1.

Előszó

Elég régóta kopog már az írógép ebben a remetei házban ahhoz, hogy írói műhelynek tekinthessük az otthonunkat. Azalatt a tíz év alatt, amióta itt lakunk - ennek is felét építkezésben, a családi otthonteremtés önkéntes rabszolgáiként töltöttük el - csaknem tíz könyvünk jelent meg, a feleségemnek, Mezey Katalinnak hat, nekem három, s elkészült néhány, a körülmények szerencsétlen összejátszása folytán kéziratban maradt munka is. Ahogy így visszapillantok erre a magunk mögött hagyott, az írói késztetés szempontjából mindenképpen mostohának tekinthető évtizedre, ez a tény számomra is a meglepetés erejével hat. Hiszen minden, pontosabban csaknem minden, arra ösztönzött, adjuk fel, tegyük le a tollat. Jómagam, már-már engedve a társadalmi, a szakmai környezet nyomásának, többször hajlottam erre, de csak gondolatban. A beszéd kényszere, úgy látszik, bennem is makacsabb volt, mint a józan ész érvei.
Ennek a makacsságnak az eredménye most ez az ígérkező kéziratsorozat, műhelytudósítás. Nemcsak a hivatalos tilalmaknak hódolva nem nevezem folyóiratnak a tervezett füzeteket, azért sem, mert szándékunk szerint a műfaja is különbözik egy szokásos folyóiratétól. Egyszerre akar kevesebb is és több is lenni annál. Kevesebb annyival, hogy nem tör irodalomszervező szerepre, sem akadémista nagyképűségre, de nem hirdet művészeti megújulást, forradalmat se, hiszen mindketten kinőttünk már abból korból, amely rendszerint efféle ifjúi önáltatással képes elkápráztatni az olvasókat. E veszteségekért cserébe több közvetlenséget és írói természetességet ígérhetünk, ami azt jelenti, szerkesztői szempontok - sem bevett divatok, sem kötelező szerepek, sem a fensőbb irányítás kényszere - itt nem szorítják háttérbe a legfontosabbnak érzett írásokat, nem állják útját egy-egy vélemény kimondásának, sem bizonyos írói elképzelések fogalmi kifejtésének, a fordításokban megnyilatkozó írói vonzódások bemutatásának. Vissza