Varsányi Irén 1880-1932. (dedikált példány)

Előszó

„Nagyon rosszúl vagyok. Nem félek a haláltól. Boldogan halok meg." Ezek voltak utolsó szavai Varsányi Irénnek, a XX. század Jászai Mari és Basilides Mária mellett legnagyobb magyar művésznőjének, midőn 1932. októberi7-én délben 3/412-kor, a Park szanatórium egyik különszobájában, súlyos epekő operáció után, három nap emberfeletti szenvedésétől meggyötört testtel és elkínzott lélekkel örökre lehúnyta szemét és ezzel el nem múló gyászba döntötte a szépért és nemesért rajongó színházi közönséget, Betegsége, mely hosszú idő óta kínozta, az utolsó napokban annyira rosszabbodott, hogy kénytelen volt magát műtétnek alávetni, mely sajnos tragikus kimenetelével megfosztotta a színpadot attól a színésznőtől, akit a mai napig sem tudtak pótolni, legfeljebb helyettesíteni próbáltak több-kevesebb sikerrel a színigazgatók.
Varsányi Irén az emberi jóság, az emberi szeretet leghivatottabb interpretátora volt. Egyszerű, finom megjelenésével, ezüstcsengésű hangjával, de ami ezeknél a külső rekvizítumoknál sokkalta fontosabb, játékának minden színpadi korlátot áttörő humanizmusával, az emberi léleknek legrejtettebb mélységeit feltáró zsenialitásával olyan különleges művészetet nyújtott valamennyi szerepében, hogy a közönség minden alakítása után a színházból soha el nem felejthető élménnyel gazdagabban távozott. A magyar és külföldi színésznők között nagyon sokan vannak, kik a legnagyobb rutinnal és emberismerettel játszák meg szerepeiket, de kevesen, nagyon kevesen vannak olyanok, kik pár órára el tudják felejteni, hogy színpadon játszanak és át tudnak változni míg a szerepük tart, koldussá vagy királlyá, boldoggá vagy boldogtalanná. A legtöbb színésznő, — bármily kiváló is legyen egyébként — nem tudja elfelejtetni a nézővel, hogy csak elsőrendű produkcióval — de mégis csak produkcióval — és nem az élettel áll szemben. Bámuljuk ösztönösségét, a finom nuanceokat melyekkel szerepét felépíti, de meggyőzni, elhitetni a játékot nem tudja.
Varsányi Irén játéka még a tökéletest is felülmúlta. Hangja mint a csengettyűszó belopta magát az emberi lélekbe és az érzelmek bármely megnyilvánulására a legprecízebben rezonált. Játéka a valóság véghetetlen perspektíváit vetítette az ámuló néző szemei elé. Hangja olyan volt, mint valami hangszer.
Az érzések szinte mindent magukkal söprő erővel törtek rajta keresztül. Az ellágyúlás piano sóhajától kezdve, a szívbenyillaló drámai kitörés crescendójáig, a legellentétesebb kifejezésekbe annyira belevitte saját szenvedő, csak nemes fenkölt eszmékért hevülő lelkét, a nyomorúság iránt annyira fogékony dobogó szívét? Vissza