Remények és kétségek között

Előszó

Az Olvasó bizonyára még emlékszik Kocsis Rózsi: Megszépült szegénység című előző kötelére, mely 1988-ban látott napvilágot. Az egyértelműen esztétikai és irodalmi értékként elismert kötetben egyaránt dicsérték a kötet érzékletes stílusát, valamint a lírai megnyilatkozást. Csak egyre emlékeztessek: Nagy Pál az Igaz Szóban A természetesség varázsa címen elemezte a könyv értékeit.
Már az előző könyvben is felfigyeltem arra a készségére, hogy környezetének aprólékos megfigyelője. Látóterében minden megjelent, ami a gyermekkor emlékeihez, élményeihez tapadt. Előző kötete arról tanúskodott, hogy a szegény ember derűvel, tréfálkozással és azzal a lelki egyensúllyal viseli el a szegénységet, melyet igazán a természettel együttérző, a természetben még benne élő ember érezhet. Ez a kötet viszont már más hangulatú: inkább a keserűség és a csalódás az, amely beárnyékolja a fiatal lány és később a fiatal asszony életét. Mert, ha a gyermek - hála melegszívű szüleinek - meg is van kímélve az élet riasztó, olykor kegyetlen támadásától, az életre készülő fiatal lányt, valamint a maga életét élő fiatal asszonyt már semmi és senki nem kímélheti meg.
Ez a kötet tehát folytatás. A lányságot írja meg, miként a cím is sugallja: „remények és kétségek között". Valójában ez már a felkészülés a kíméletet nem ismerő paraszti létre: „megtanulása" annak, hogy a jövendő élet alapja nem a szerelem, az egymáshoz való ragaszkodás, hanem lehetséges kivédése a riasztó és megalázó szegénység támadásainak. És persze annak tudatosítása, hogy a széki lány és asszony sohasem azt cselekszi, amit szeretne, amit kívánna, ami boldoggá tenné; hanem azt, amit a már-már kegyetlennek nevezhető paraszti hagyomány és törvény elvár, sőt megkövetel tőle... Ez a kötet tehát az előzőhöz képest: az illúziók és remények elvesztése. Sem néprajzos, sem szociológus nem képes kifürkészni, kinyomozni a megkeserített élet ilyen apró, finom, intim részleteit... És most nézzük mindezeket kissé részletesebben azért, mert nem minden paraszti vallomás képes ilyen mély átérzéssel vallani ezekről a dolgokról; hiszen miként maga is megsejti: éppen a túlzott érzékenység az oka a kivédhetetlen szenvedésnek! Vissza