Előszó
A tanya már messziről előtűnik a fák közül. Nincs frissen meszelve, nem vakít, mint régen, de még fehér a fala. Vén kutya tápászkodik fel a lépteimre, de nem jön elém, nem is ugat, lehet, hogy már...
Tovább
Előszó
A tanya már messziről előtűnik a fák közül. Nincs frissen meszelve, nem vakít, mint régen, de még fehér a fala. Vén kutya tápászkodik fel a lépteimre, de nem jön elém, nem is ugat, lehet, hogy már hangja sincs. Csak bámul rám: nem érti, hogy kerül ide ember.
A Solymosi tanya ez, a kövesúttól másfél óra járásra. Feri, a legnagyobb fiú, aki Pesten él, jó barátom, vele jártam itt egyszer-kétszer s most, hogy a szomszéd dűlőben volt dolgom, errefelé hozott a lábam, megnézni, mi van az öregekkel.
A kapu helyén megállok. Fél éve dűlt össze a kerítéssel együtt. Akkor azt mondta Solymosi bácsi, hogy nem csinálja meg: nekik már jó lesz így is; szolgált, ha kellett, ha nem, most már minek.
Az udvaron csirkék bóklásznak. Alig látszanak ki a fűből, mely néhol derékig ér. Csak a kútig van taposva ösvény, meg hátra az ólakig. Másfelé nem járnak már.
Végtelen csönd veszi körül a tanyát.
Pedig de hangos volt egykor! Öt gyereket nevelt fel, akiket úgy kellett összekiabálni padlásról, diófa tetejéről, a szomszéd nádasból vacsorára, mely jóízű lebbencsleves volt, paprikával, paradicsommal tele.
Ma már csak a küszöbön üldögélő férjének szól oda Solymosi néni.
- Gyere!
Aztán leülnek egymással szemben a földes konyhában, és szó nélkül esznek.
Vissza