"Régiekről emlékezzünk..."

Előszó

Csatkai Endre, ebben a tárgykörben is legjelesebb helytörténészünk, „A soproni képzőművészet és zenei művelődés története 1848-1948. Sopron, 1962" c. dolgozatának 41. oldalán (a Soproni Szemle kiadványainak új sorozata, 3-4. szám) nem éppen lelkesen az alábbiakat írta: „A következő történelmi visszapillantás munkája közben erősen érezte a szerző, hogy a ránehezedő anyagtömeg miatt nehezen bogozza ki a nagy kérdéseket, kéri is az olvasót, hogy inkább az összegyűjtött anyag érdekelje, és alkossa meg maga azok alapján a feleletet azokra a kérdésekre, amelyek benne felmerülnek. Nem volt könnyű az anyag összehordása. ( ) A 125 évig működő Zeneegyesület irattára elkallódott, ugyanúgy a legtöbb egyesületé is. Műsorgyűjteményük nem volt. Ilyen van az Állami Levéltárnak, a Liszt Ferenc Múzeumnak a birtokában. Számos gyűjtőnél is akad műsor. Sopronban újság 1850-ben keletkezett először, de csak 1856-tól áll rendelkezésre és 1877-ig hiányos ez a sorozat is. Muzsikusaink visszaemlékezései nagyon ritkák. Munkám befejeztekor úgy tűnik fel nekem, mintha kövezet helyett egyes helyekre elszórt kövek és téglák alkotnák az utat."
A fentiekből kitűnik, egyértelművé válik, hogy ma is nehéz helyzetben van az, aki ilyen feladat elvégzésére vállalkozik. A múlt idézése óvatosságra intő, kényes elhatározás. Janus Pannonius szerint azért, mert „nappal gyújt lámpát, aki folyton a múltat idézi". Goethe úgy tartja, hogy „a múltnál nincs kényesebb dolog; mint tüzes vashoz, nyúlj félve hozzá". Gróf Széchényi István pedig azt mondta: „Az emberi gyengeség a múltat s régit mindig nagyobb fénybe szokta állítani, mint a jelent és a jövendőt." Ha hiszünk Schopenhauer eszmefuttatásának, emlékezetünk a „camera obscura" gyűjtőlencséjéhez hasonlatosan mindent összevon, és ezáltal az eredetinél szebb, teljesebb képet kapunk. Nem volna bölcs dolog, ha szükségszerűen egy „camera obscura" lencséjén keresztül látnám a régi időket, és szebbeknek, jobbaknak tartanám a maiaknál. Úgy vélem, s László Gyulával vallom, hogy „minden kor embere teljes életet élt, minden percét, másodpercét, de még álmait is ugyanolyan gyorsasággal élte, akárcsak mi, gyermekeink, unokáink és az utánuk következők". Mi - az utókor - csupán régi helyébe lépő, újabb és újabb közönsége vagyunk elődeinknek.
Cervantes századokkal előbb lemondóan nyilatkozott gondolataink múltbeli kalandozásáról:
„Nincsen olyan emlékezés, melyet az idő el ne törölne." Én azt mondom, „bús memóriánkat régi terhekkel terhelni" (Shakespeare) kell, kötelező módon szükséges, éppen azért, hogy az idő el ne törölhesse, hogy ezáltal a „tiszta örömmel múltba nézők" „kétszeres életet" élhessenek. Azt is olvastam valahol, hogy „szűkös érdem az, amelyet fel lehet sorolni". Természetesen ilyen elképzeléseim, törekvéseim nincsenek. Vissza