Régi magyarság

Előszó

1936-ban érdekes könyv hagyta el a sajtót: Prohászka Lajos egyetemi tanár „A vándor és a bujdosó" című munkája, mely összefoglaló és bölcseleti mélységű képet próbált adni sorsunkról és végzetünkről. Prohászka merőben kívülről szemléli a magyarságot, stílusa és gondolkodásmódja a „germanizmus" iskolapéldája. Egész emberi lénye felujjong, tudata és ösztönei teljes mértékben együttműködnek, midőn a német „vándor" alakját rajzolja meg; a magyar „bujdosót" azonban csak kívülről és csupán az értelmével tudja megközelíteni. Várhatunk-e tőle mást, mint jóindulatú torzképet?
Ha valaki ösztönösen és elrendelten azonos egy nép világképével, a másik nép világképét pedig csak kívülről bírja megközelíteni, akkor párhuzama bizonyára igaztalan lesz az utóbbi kárára; ilyen szellemi kártevés ér bennünket Prohászka könyvében, melynek most jelenik meg a második kiadása, s a magyarság „mibenlétét" kutató elmék egyre sűrűbben hivatkoznak rá. Prohászka a régi magyar lelket „suhancléleknek" nevezi; nem ismeri, vagy pedig nem tudja méltányolni a honfoglaló magyarság magával hozott eredeti és fejlett keleti kultúráját, s lelkét, ő is abban a tévhitben szenved, hogy kóborló nomád rajok jöttek a Dunamedencébe, mindent nyugatról kaptak és idők folyamán többízben teljesen „átalakultak". Prohászka tévhite távolról sem egyedülálló jelenség a mai napokban; az idő követeli, hogy necsak vitával, hanem művel válaszoljunk és védjük a lelkünket; ezért tartom a "Régi Magyarság" teljes átdolgozását nemcsak feladatnak, hanem hivatásnak is. Vissza