Régi ismerős

Előszó

Részlet a könyvből:

A nyár-délutáni verőfény lángolón ömlött alá, cserepessé aszalva az agyagos utacskákat, a hegyek boltozatait remegve-izzó glória koronázta, a darazsak sirva kóvályogtak a kiégett pázsit felett; a hőség lethargiája mozdulatlanul feküdt a Balaton-tükrén; csend és álom lakott minden zugban, csak a két Tarányi-gyerek visongott odakint a távoli szérün, tépve egymás haját és üvöltözésükkel mérget hintve az alvók lelki békességébe. Téphették volna egymást valamely elhagyott csürben, puszta csőszkunyhóban is, ahonnét a gyülöletes, rekedt rikácsolásuk nem rebbenhetett volna szerte, hogy szivendöfje a drága csendet, tombolhattak volna valamely árnyas helyen, talán a folyócska füzei alatt is, ahol a dühödt erőlködéstől nem öntötte volna el homlokukat a verejték, de ezeket a veszett kis haramiákat arra rendelte a végzetők, hogy mindenkinek, önmaguknak is, terhére legyenek. A Tarányi-villa piros teteje égve csillant elő a messzeségből; ott is aludt mindenki. A tanácsos, - fiait messzire-pofozva a honi tájaktól - a tegnapi rosztbifről álmodott, mitsem törődve azzal, hogy szülői remekművei ma a Szmolenszky-birtok lakóit, máskor egyéb környékbelieket bőszitenek az orditásukkal.
A kis Szmolenszky-kastély elsötétitett verandáján ketten aludtak: a két fiatalabb Szmolenszky-fiu, Ágoston és Miklós. Ágoston tavaly kapta meg az orvosi oklevelet. Miklós a jogszigorlói éveket élte, de akkor már nemcsak más, ő maga is tudta, hogy a dolog ennyiben fog maradni, jóllehet ebbeli mivoltának némi formaságait még betartotta és időnkint szóba hozta a diplomáját is. - Ágoston a hátán feküdt, a kezeit a dereka alá dugva, hogy hosszu, sovány termetét megszabályozza. Miklós már régebben fészkelődött, ideges vonaglással furódva agyonizzadt párnái közé, végül felült az ágyban... Vissza