Régi és új világ

Előszó

Nem elég a földet birtokunkba venni: önmagunk ismerete talán ennél is fontosabb. Az ember az egyetlen lény, amely az Eszmélet magasából önmagára visszatekinthet, önmagát szemlélheti, ledönvén e pillantásssal véges állapotának Jerikó-falait. Az állatnak csak kialakult reflexei vannak; az ember mozdulataiban és szavaiban, tetteiben a múlt emléke munkál, az elmúltak tapasztalata és tanulásága nyitja új rügyeit a jövendő felé. E csodálatos örökségnek része a történelmi tudat is, amelyet nem csupán az emlékezet táplál, hanem az időt átvészelő tárgyi valóság is. Falak, kövek, fák, freskók, árkok és tornyok beszélnek régen elporladt apáink létéről, küzdelméről, mindarról, aminek eredményeként a jelen arculata épp olyan, amilyen: a testünkre-lelkünkre szabott, hisz nekünk készítette azt a történelem.
Ez a könyv, Szépréti Lilla kitartó barangolásainak krónikája, a mi múltbéli örökségünk mohás kőfalai, tornyai felé mutat, s nem azért, hogy a jövendő felé fordított arcunkat visszafordítsa, hanem éppenséggel a jövőnek jobb megtervezése végett.
Történelmi műemlékeinkről van szó. És arról, hogy aki nem ismeri a múltját, nem érti világosan a jelenét sem, amely a jövőnek hordozója. Ez a könyv tehát az emberi természetnek ama Janus-arcát is mutatja, miszerint a cselekvő reménység pillantását a jövőre függeszti, de figyelmét le nem veheti a múltról sem, hiszen múlt, jelen és holnap valójában együttesen él bennünk. Ez a belső nap, amelynek fényét s foltjait hordozzuk, nem rendelkezik a csillagok önállóságával. Nem igazodik önnön törvényeihez, mert a mi ragaszkodásunk élteti. Ezért fontos és eszméltető a könyv, melyet a szerző most az olvasó asztalára helyez, tanúságképpen és figyelmeztetésként is: íme, így fest arculatunk az Időben s a sorsunkat meghatározó Térben, melyet cirogató szóval szülőföldnek hívunk. Vissza