Regék Olaszföldről

Előszó

Részlet a könyvből:
Amieri Ginevra

Holdvilágos éj volt Flórenczben. Egy barátnőmtől tértem épen haza a Piazza dell'Indipendenzáról, emez uj városrészből, mely a régi erődökre támaszkodva, rendes nyárspolgárias épületeivel önelégedetten tekint le a terjedelmes gyakorlóhelyre, hol Nápoly és Sziczilia, a Romagnák és Liguria, Szardinia és Lombardia fiai naponként piemonti parancsszóra olasz egységben gyakoroltatnak. Minden itt olyan egyhanguan polgárosodott, olyan szabályszerüen rendezett, hogy a mult idők szellemei, bármennyire volnának hajlandók a hold ezüst sugarain leszállni, visszatérnek a csillagokba, és ahelyett, hogy az eltünt századok eseményeit nekünk megsugdosnák, szétoszlanak az égi körök zengzetébe. De egészen más lőn hangulatom, a mint a Via Cavournak s a Via Martellinek hátat forditva, a dóm-térhez közeledtem, hol a fülkékből Giotto és Pisano nevezetes dombormüvei felett rejtélyesen tekintettek le reám a harangtorony márvány szobrai; és áhitatos tisztelettel hajoltam meg a hatalmas férfiu alakja előtt, a ki a dómot páratlan koronával fedte be, méltóan ma város székesegyházához, mely királyának Krisztust választotta. Majd a Campanilére emeltem szemeimet, midőn a harangok megkondultak, s én megrezzentem. Éjfélt ütött; ugy tetszett nekem mintha valaki vállaimat érintené; megfordultam és egy férfit pillanték meg vörös kámzsában; hajlott termete aggkoráról tanuskodott, arcza el volt csuklyája alatt rejtve, melynek két nyilása mögöl sötét szemek villogtak. Izmos kezét kinyugtva, a Misericordia épülete felé mutatott, s megszólalt: "Nézz oda, az az én müvem. A paloták s várfalak összedőlnek, az épület fennáll, mely a Szüznek van ajánlva, s én ezt tudtam, midőn mint szegény napszámos ezen intézetet alapítottam." Vissza