Református templomaink úrasztali terítői

Előszó

A magyar hímzés történetének gazdag irodalma van. Népi szőtteseink, fonalas munkáink iránt mintegy száz évvel ezelőtt indult meg a komolyabb érdeklődés, amit nagyban elősegített az 1872-ben alapított Néprajzi Múzeum gyűjtőtevékenysége, valamint a Néprajzi Múzeum által 1879-ben megindított Ethnographia című folyóirat, amely az ilyen jellegű kisebb tanulmányok, feldolgozások publikálását lehetővé tette. Az Ethnographián kívül több hosszabb-rövidebb közlemény jelent meg egy-egy tájegység textilművességéről. Malonyai Dezső: A magyar nép művészete c. (1907-1922) öt kötetes műve szintén hozzásegítette az érdeklődőket ahhoz, hogy a magyar népi hímzés szépségéről ismereteket nyerjenek.
Jóval később, csak az 1930-40-es években fordult a művészettörténészek figyelme az ún. "úrihímzések" felé, amelyeknek zömét éppen a témánkat képező úrasztali terítők alkotják. A századunk elején megjelent iparművészeti munkák, tanulmányok keveset foglalkoztak a magyar hímzés különleges, sőt egyedülálló ágával, a református templomok úrasztali terítőivel, mert ezekben legfeljebb halvány célzást találhatunk arra vonatkozólag, hogy textilművességünk ilyen emlékekben is gazdag. Divald Kornél a Magyar Iparművészet c. folyóirat 1905-ös évfolyamában terjedelmes, képekkel illusztrált cikket írt "Sáros vármegye szövött emlékei"-ről, de a képek között egyetlen református úrasztali terítőt sem láthatunk. Ez azonban érthető, hiszen Sáros megyében nem voltak református gyülekezetek, csak evangélikusok, viszont az evangélikus templomokban lévő gazdag hímzésanyagot Divald Kornél feldolgozta és bemutatta idézett közleményében. A szakemberek semmit sem tudtak a református templomok hímzésanyagáról. Vissza