A kígyó árnyéka

Fülszöveg

„Behunytam a szemem, s úgy tetszett, a szél hajtotta tűzfal, ^^ amely elől annyiszor menekültem álmaimban, utolér s reám omlik, s én ámulva érzem, hogy ez a tűz nem a kín, hanem a mélységes gyönyörűség forrása, amely mintha megolvasztaná lelkem kemény, külső burkát, hogy testvére, a bennem lakozó tűz kiszabadulva szanaszét röpülhessen a külső világban, hogy ott föltalálja fákban, füvekben, a föld férgeiben és az ég csillagaiban lakozó rokonságát, hogy én legyek egyszerre mindez: fű, fa, féreg és csillag, s hogy ne legyek többé senki sem. Fölnyitottam a szemem, s láttam, hogy fejem fölött a fenyőgallyak sötétje még nem vált kí az égbolt feketeségéből, de vajon csakugyan úgy volt-e, vagy csak álmodtam volna, hogy egyszer, amikor fölnéztem, lángoló csóváját maga után vonva, hullócsillag szaladt keresztül a fekete égen, majd eltűnt a fák koronája mögött? S az vajon csakugyan megtörtént-e; hogy egyszer csak nem messze onnét, ahol feküdtem, megrezzent a fű, s egy nagy kígyó vonszolta el... Tovább

Fülszöveg

„Behunytam a szemem, s úgy tetszett, a szél hajtotta tűzfal, ^^ amely elől annyiszor menekültem álmaimban, utolér s reám omlik, s én ámulva érzem, hogy ez a tűz nem a kín, hanem a mélységes gyönyörűség forrása, amely mintha megolvasztaná lelkem kemény, külső burkát, hogy testvére, a bennem lakozó tűz kiszabadulva szanaszét röpülhessen a külső világban, hogy ott föltalálja fákban, füvekben, a föld férgeiben és az ég csillagaiban lakozó rokonságát, hogy én legyek egyszerre mindez: fű, fa, féreg és csillag, s hogy ne legyek többé senki sem. Fölnyitottam a szemem, s láttam, hogy fejem fölött a fenyőgallyak sötétje még nem vált kí az égbolt feketeségéből, de vajon csakugyan úgy volt-e, vagy csak álmodtam volna, hogy egyszer, amikor fölnéztem, lángoló csóváját maga után vonva, hullócsillag szaladt keresztül a fekete égen, majd eltűnt a fák koronája mögött? S az vajon csakugyan megtörtént-e; hogy egyszer csak nem messze onnét, ahol feküdtem, megrezzent a fű, s egy nagy kígyó vonszolta el mellettem vaskos, gyűrűs testét a földön, olyan közel, hogy felső karom beleborzongott hideg, pikkelyes bőrének érintésébe? És vajon csak álmodtam-e azt is, hogy a kéz, amely az imént még a vállam gömbjét dédelgette, kinyúlt a sötét fű közé, megragadta a kígyót és elhajította messzire a bozótba?" ¦ tf ^
t é
' "f


í ^ ' > ' ^ iv
; fi

/Ír.'/«
' "a-ts } J f. ' í ;Sw

f; V k
A'
ji* * ' > ' p i
Egy nő meséli az életét. Álmokkal, babonákkal, zabolátlan vágyakkal teli gyermek- és lánykorát, titkokkal terhes, különös asszonyi sorsát
Lehmann Orsolya ezerhatszázhatvanhatban leírja az emlékeit. Szembenéz a titkaival, bevallja nagy bűnét, melyet egész életében rejtegetnie kellett, magát másvalakinek hazudni, hogy elkerülje a hóhérkötelet. A világ előtt özvegy édesapja hű, segítő támaszaként szerepel, de a bezárt ajtók-ablakok mögött apa és lánya között hol néma, hol zajos csaták dúlnak: az egymásba csapó szeretet és gyűlölet, az egymásrautaltság és a féltékenység szenvedélyes küzdelmei. És az igazságot senki nem tudhatja meg
A kígyó árnyéka az izzó szenvedélyek és az emlékeket átszínező, gyógyító feledés regénye. A varázslatos nyelven megírt történetben Rakovszky Zsuzsa - akit eddig kiváló költőként és műfordítóként ismerhettünk - úgy vezeti végig az olvasót a családi és szerelmi„vesze-delmes viszonyokon" az embereket tápláló és felemésztő kapcsolatok hullámzásain, ahogy csak a legnagyobbak tudják. Vissza