Fülszöveg
Rákosy Gergely írja novelláskönyvéről:
"Van ez a kötelező szokás. A fül. Nem értem és nem szeretem, hiszen aki a könyvet elolvassa, úgyis többet megtud az íróról, mint akármilyen fülből. Ezenkívül, még zöldfülű olvasó koromban, a fülek rettenetes sok csalódást okoztak nekem. Két eset van ugyanis: a fület vagy az író vagy a kiadó írja. Ez utóbbi esetben általában arról értesül az olvasó, hogy egy "sziporkázóan szellemes", "igényes és elgondolkoztató" könyvet tart a kezében, mely társadalmunk, sőt: az emberiség "legégetőbb" problémáit "boncolgatja". Aztán nekilát az ember a könyvnek, mely szinte kizárólag ilyesféle szövegeket "hordoz": - Mi van, Gizi? - Dögunalom! - mondta a lány, lányosan asszonyos keble repegette blúzát" - és hamarosan kiderül, hogy nem a fülnek, hanem Gizinek van igaza. Ha az író írja a fület, akkor természetewen - néhány elmekórtani esettől eltekintve - nincs képe közvetlenül dícsérni a Művet, hanem rendszerint Vallomást tesz, mely szerint legeslegelsősorban "az...
Tovább
Fülszöveg
Rákosy Gergely írja novelláskönyvéről:
"Van ez a kötelező szokás. A fül. Nem értem és nem szeretem, hiszen aki a könyvet elolvassa, úgyis többet megtud az íróról, mint akármilyen fülből. Ezenkívül, még zöldfülű olvasó koromban, a fülek rettenetes sok csalódást okoztak nekem. Két eset van ugyanis: a fület vagy az író vagy a kiadó írja. Ez utóbbi esetben általában arról értesül az olvasó, hogy egy "sziporkázóan szellemes", "igényes és elgondolkoztató" könyvet tart a kezében, mely társadalmunk, sőt: az emberiség "legégetőbb" problémáit "boncolgatja". Aztán nekilát az ember a könyvnek, mely szinte kizárólag ilyesféle szövegeket "hordoz": - Mi van, Gizi? - Dögunalom! - mondta a lány, lányosan asszonyos keble repegette blúzát" - és hamarosan kiderül, hogy nem a fülnek, hanem Gizinek van igaza. Ha az író írja a fület, akkor természetewen - néhány elmekórtani esettől eltekintve - nincs képe közvetlenül dícsérni a Művet, hanem rendszerint Vallomást tesz, mely szerint legeslegelsősorban "az ember és az ő problémái érdeklik" (bár nem tudom, hogy egy szépírót mi más érdekelthetne), és "harmóniává szeretné ötvözni a belső világűr és a külső világűr félelmetes ellentmondásait" (nem rossz! - esküszöm, az idézet nem kitalált), meg, hogy "minden soráért rettenetesen megküzd, éjjel felserken álmaiból, töröl, javít, beszúr, van olyan mondata, amit száztizennégyszer írt újjá, s még tulajdonképpen mindig nincs vele megelégedve (ravasz fogás arra az esetre, ha netán az olvasó sem lenne megelégedve maradéktalanul), vagy éppen ellenkezőleg kijelenti, hogy a vaskos könyv alig néhány hét alatt "szinte egyetlen folyamban ömlött ki belőle", mint a láva (olvasó, tehát ámulj el, és bármiféle kifogásaid lennének, vedd figyelembe, hogy milyen szédítő gyorsasággal készült a Mű) - és így tovább, és így tovább.
Pedig mindez hiábavaló. Mert egy könyv vagy jó vagy rossz - a két kategória különféle fokozataitól most eltekintve. S ha rossz, az olvasó semmiképpen nem fogja enyhítő körülményként elbírálni sem az író nehéz gyerekkorát, sem küzdelmes életét, sem esetleges börtönéveit, de még azt sem, ha a karját levágta a villamos, és a lábával volt kénytelen írni. Nincs enyhítő körülmény.
És mindezek tudatában mégis elárulok valamit. A kiadó és a szerkesztőm minden szemfüles ébersége ellenére sikerült becsempésznem kötetembe néhány gyenge novellát. Szándékosan. Legyen mit mihez viszonyítani. S aztán a kritikusokra is kell gondolni. Ha netán dicsérnek, akkor is kell nekik, amibe belemarhatnak, s így tán nem éppen az író legkedvesebb írásai jutnak erre a sorsra. Legalábbis a lehetőség megvan rá.
No és a többi? Hát azt majd megítéli minden író legfőbb kritikusa: a kedves olvasó."
Vissza