Rajki László szobrászművész retrospektív albuma (dedikált példány)

Előszó

Első hazai, egyéni kiállításán 1972-ben, a Stúdió Galériában állította ki az "Apám" című portréját Rajki László. Vörös márványból faragta. Már az első művek között megszületett 1968-ban. Szándékáról így beszél: "Vannak szobraim, többnyire portrék, amelyeket nem mintáztam előre, agyagból, hanem mindjárt kőbe faragtam azokat. Ezek a legkedvesebbek számomra. Az sem véletlen, hogy vörös márványba faragtam meg az apámat is, Móricz Zsigmondot is, és Nagy Lászlót. Vissza akartam adni az embert, a valósan létezőt, de egy kicsit, éppen az anyaggal összhangban, a bensőt is. Én szeretem azt, ha számon kérik tőlem a mű és az ábrázolt valóság viszonyát." (Bencsik János: Rajki László szobrászművész otthonában, Békési Élet 1979/3.) Lehet ezeket a szavakat ars poeticának is venni, olyannak, amely Rajki egész életútját végigkíséri. Jelenti az őt útjára bocsátó család, közösség megtartó voltát, a szellemi értékrendet, és a művészi-szakmai hitelességet.
Nagyapja fúró-faragó-olvasgató ember volt, tanyáján gyakran csendült fel a citeraszó is. Arad környékére, Lugosra járt szőlő - vincellér - munkákat végezni. Édesapja épület - és bútorasztalos - mester volt. Mindkettő mentalitását, gondolkodásmódját magában hordozza. Orosházára, szülővárosába ősei is a „honfoglalókkal" együtt érkeztek Zombáról 1744-ben. "Öregapám mindent megcsinált, amire a tanya körül szükség volt, valódi tanyasi ezermester. Tőle tanultam meg, hogy az anyag él. Amikor felhúzta a gramofonját, és feltett rá egy lemezt, nyulat fogathatott volna velem. Az apám asztalos lett. Én szobrász. Ugyanúgy az anyag szerelmese, formálója." (Új Auróra, 1983/1.)
Édesapja műhelyében (Nefelejcs utca 5.), a faluszéli, félreeső, sáros kis utcában tanulta meg a fa, az anyag, a munka tiszteletét, manuális ügyessége itt fejlődött ki. A fával való foglalatosság itt szinte anyanyelvként ivódott belé. Édesapja többször felemlegette, hogy benne egy kiváló asztalos veszett el. Rajki mutatja azt a kis széket, amelyen ül: ő készítette, a lapja japánakácból van, lábai eperfából. A család hatodik, legkisebb gyermekeként 1939. január 22-én született. Az őt útjára bocsátó közösséghez mindig hű maradt. A családhoz is és szülővárosához is. Gondolkodásmódot, mentalitást is jelent ez, azt, hogy később a művészetnek a mesterségbeli voltát is mindig hangsúlyozta. Mintának, tápláló erőnek érezte ezt a közeget, melyet nem meghaladni akart, hanem tovább éltetni, együtt élni vele. Későbbi témaválasztásai is ide kötődnek (Mester I-III: A derékszög, Az illesztés, A gyalu). A fát itt úgy munkálta meg, hogy az anyag megmunkálásának módját is látni lehessen. A véső, a faragókés nyoma, a gyalult és összeácsolt felületek, a geometrikus részletek adják meg a szobrok karakterét. Egy darabból, eperfából kibontott alkotások ezek (80 cm). Az asztalosszakma attribútumait hordozzák. Édesapja portréjához nemes anyagot, a vörös márványt választja. Szóljon az az örök időknek.
A vidéki városban a képzőművészeti kört Kerti Károly vezette. A tanár úr legendás volt arról, hogy biztos kézzel ismerte fel a tehetségeket, megtartó ereje volt az ottani közösségnek. Rajki itt elsősorban rajzol, bár már itt is leckéket vesz mintázásból egyik távoli rokonától, Rajki József szobrászművésztől. Előbb a régi kultúrházban aztán a Vigner-ház udvarán. Jó kis társaság jött össze. Vissza