Krédó és rezignáció (dedikált példány)

Előszó

A 70-es évek elején írt tanulmányom Walter Benjáminról könyvalakban most jelenik meg először. Benjámin művészetelméleteiben a befogadás- és hatástörténeti fordulat vonzott, valamint annak egyenes következménye, a nem szociológiai vagy történészi, hanem kifejezetten filozófiai érdeklődés a kevésbé sikerült művészi teljesítmények, heteronóm műfajok, kisművészetek iránt, s ezzel a remekmű-esztétika relativizálása. A maradandó, a kiemelkedő műalkotások öröklétű megállapodottsága és felkereshetősége a Parnasszus sétaútjain és kaptatóin - ez a műnek és befogadásának hagyományos klasszicista, jól elrendezett képe. Benjámin mozgalmasabb és veszélyesebb tájakra hívja fel a figyelmet. Ha az előbbi iránya a fel, a hegymászó módjára, Benjáminé a le, a bányász vagy a régész módjára. Utakat mutat, amelyek régóta úttalanná váltak, természetté visszaváltozó romokat, földalatti alagutakat, vagy éppen banális látnivalókat a hétköznapi élet mélyében, amelyek a kommentár révén revitalizált tekintet által alakulnak művészi tájjá. Emblémák és dialektikus képek: minden bizonytalan, a felejtés vagy elcsépelés bármikor újra betemetheti a feltártat. A halhatatlanság képzetével szemben itt a halott képe uralkodik, a tetszhalott, a félhalott, az élőhalott. A befogadó szabadsága nagyobb ezen a vidéken, szabad vonakodnia is a hatástól, s acediája (rosszkedve), mint a barokk szomorújátékban vagy kelletlensége, hipokrízise, mint Baudelaire-nél, a mű strukturális elemévé válik. Vissza