Hullák vértengerben

Előszó

Nem egy profi író történeteivel találkozik most az olvasó. Ez nyilván a szövegből is kiderül: semmi szépírói elegancia, a mondatok is görcsösek itt-ott, a szerző az idejét próbálja agyonütni, miközben feleleveníti élményeit, továbbadja tapasztalatait.
Ráér, hiszen férfikora teljében munkanélküli. Egyelőre a felesége fizetéséből és munkanélküli segélyből él a család. Mert - minek tagadni? - néha megivott egy-két sört vagy féldecit. S egyszer, amikor éjszaka ki kellett ugrania az ágyból, hogy újabb gyilkosság helyszínére rohanjon, a parancsnoka - akkor ő volt a helyettese, a megyei rendőr-főkapitányság bűnügyi vezetőjeként - megérezte rajta az italszagot. És mert adódtak már konfliktusaik, nem legyintett. Megszondáztatta a felügyelőt és - teljes joggal - fegyelmit akart adni neki. Ha ennyire értetlen a főnök - gondolta -, nyomozzon ő...
Azt hitte, pótolhatatlan. Tévedett. Kezébe adták a munkakönyvét és leszerelték. Annak ellenére, hogy kitűnő szakember és harminc év alatt sok száz bűnügyet felderített.
Szigorú - alighanem az indokoltnál szigorúbb - büntetést kapott. Hiszen a rendőrök is emberek. És azt a munkát bizony, amit a felügyelő végzett, nehéz néha ital nélkül elviselni. Háborog az ember gyomra, szűk a torka, feszültek az idegei, félálomban is a tetthelyeket látja... Nem mentség, csupán magyarázat.
Most, munkanélküliként, mit kezdjen magával? Már beletörődött, hogy a "cég" nem tart igényt a tapasztalataira, de nem képes elviselni a tétlenséget. Sok ember ilyenkor kezd inni. Az exfelügyelő már nem iszik. Mert már nincs szüksége az alkohol segítségére. Írni tanul, hasznosítani próbálja több évtizedes tapasztalatait. Néhány novellája már megjelent a megyei újságban, a környékbeliek ráismernek a történetekre és a szereplőkre, s tudják: ezek a "novellák" a szó szoros értelmében dokumentumkrimik.
Most már csak az a kérdés, hogy az olvasók többsége örüljön-e? Egy kezdő íróval több, egy rutinos nyomozóval kevesebb...
A Szerkesztő Vissza