Ráckeve képei 1896-1996

Előszó

A millecentenárium alkalmából nyújtja át a ráckevei Árpád Múzeum és a Városi Önkormányzat az elmúlt száz év fényképmaradványát az érdeklődő Olvasónak. Száz év! Gyakorlatilag a huszadik század! Akik végig élték, az emberi történelem legszebb és legborzalmasabb századának mondhatják. Ha semmi más nem történt volna, csak a két világháború, már az is századnyinál több történelmet terhelt a lelkekre. De az elmúlt száz év ennél sokkal apokaliptikusabb. Nem borzalmas, nem ígéretes, nem jó, nem rossz; hanem kiszámíthatatlan kor-rohanás, mely az egyes embert húzza, taszítja; magával ragadja és elzúg a feje fölött. Már nem tudjuk, hogyan képződik a történelem, csak azt érezzük, hogy rajtunk kívülálló erődként leigáz, elnyomorít, kiszolgáltatottá tesz. Valahogy így érzi a századot a kisember, aki mindig alattvaló volt, polgárrá mind a mai napig nem volt képes válni. Pedig milyen bizakodva várták a millennium emberei az új századot! Hát ez lett belőle!
Szinte évtizedenként új jelzővel illettük saját korunkat, annak megfelelően, hogy mitől féltünk leginkább. A század elején a motorizáció korának tituláltuk a századot. Kezdődött az őrült rohanás: vonat, villamos, automobil, motocykli, repülőgép - úgy tűnt, megbolondult a világ. Majd neveztük a kort a papír századának az elhatalmasodó bürokrácia jóvoltából. A rádió (Magyarországon 1925 óta), majd a tv, no meg a telefon lassú kiépülése - Ráckevén talán az ezredfordulóra valósággá válik - a századot az információs-pukkanás korszakává tették. Azt hittük a század közepén, hogy az atomkort éljük, de néhány évtized alatt kijózanodott az emberiség. A század második felét az úrkorszakként éltük. Nekiestünk a világűrnek, de a madáchi jóslatot felismerve hamarosan megpihentünk. Az információs robbanás a '80-90-es években köszöntött ránk. Ez már nem pukkanás, hanem mindent befolyásoló robbanás volt. Jött mint a pestis! Számítógép, internet és ami még ezután következik... Ebben a formában nem lesz tartós, de életünket megváltoztatta. Nevezzük a századot a diktatúrák korának (nem alap nélkül!), majd eljátszottunk a gondolattal, hogy a század utolsó évtizede a demokrácia kiteljesedésének az ideje. Csak az a baj, hogy a demokrácia fogalma körvonalazatlan, így kedve szerint mindenki úgy kiabál, ahogy neki tetszik. Parttalan a demokráciánk, ahol a kisemberek adóztatási kötelezettségén túl a „szabadságjogok" dominálnak. Szabad a prostitúció, szabad a homoszexualitás, és mert az állam nem éri utol (mert nem is akaija) szabad a sikkasztás. De ez logikus, - így születik az új tőkésosztály.
A század vége a nacionalizmust, a kisebbségek korát hozta magával. A nagy birodalmakat a baszk, katalán, ír, azeri, csecsen, quebeki stb., a kisebb államokat pedig a bosnyák, horvát, szlovén, szlovák, erdélyi, újvidéki, felvidéki, kárpátaljai (hogy a közel- és távolkeleti, no meg az afrikaiakról ne is szóljunk) ellentétek feszítik.
A magyar társadalom a minden szintű kisebbségek konglomerátumává vált. Kisebbséget alkot valamennyi egyház. Kisebbség a református, az evangélikus, a görögkeleti, a görög katolikus, a babtista, az unitárius, a zsidó, az iszlám hívők, a krisna követőik, hogy a keresztény szektákról ne is szóljunk. De kisebbség a katolikusok és az ateisták tábora is a többi vallási felekezethez viszonyítva. Kisebbség az összes nemzetiség is, a romák, a románok, a szerbek, a horvátok, a németek stb. Kisebbséget alkot a munkanélküliek, az értelmiségiek, a vállalkozók köre, mint ahogy kisebbség a nagycsaládosok, az egyedül élők és - egyelőre - a nyugdíjasok tábora is. Szétszabdalt társadalom lettünk, ahol évtizede fogy a lakosság, ahol a férfiak többsége hatvan év előtt távozik az élők sorából. Vissza